Űrbalesetek, űrkatasztrófák
III. rész

1976-ban a katonai rendeltetésű Szaljut-5 (valójában Almaz) űrállomás fedélzetén B. Volinov űrhajó parancsnok és V. Zsolobov fedélzeti mérnök teljesített szolgálatot, amikor váratlanul lekapcsolódott a világítás, majd leálltak a fedélzeti rendszerek is. Többek között a levegő regeneráló, oxigént biztosító rendszer sem működött, az űrhajósok veszélybe kerültek.

„Amikor a Szaljut-5 éppen az egyik rádiócsend zónában tartózkodott, hirtelen megszólalt a sziréna, és kialudtak a fények, minden kikapcsolódott, még az oxigénregeneráló berendezés is. Ez azt jelentette, hogy csak annyi oxigénünk van, ami az állomáson belül található. A teljes sötétségben találtuk magunkat az üvöltő szirénával. Teljes sötétség – nem tudtuk hol van fenn, és hol van lenn – csak a sziréna üvöltött. Ez akkor szólal meg, ha az életet veszélyeztető meghibásodás keletkezik a fedélzeten. Ebben a stressz helyzetben kellett megőriznünk a hideg vérünket, és nem volt szabad pánikba esnünk. Odatapogatóztunk a pulthoz és kikapcsoltuk a szirénát, és először tapasztaltuk meg a kozmosz csendjét. Olyan érzésünk volt, hogy egy halott világban vagyunk. Ez az érzés nem való gyönge idegzetűeknek. Hiába gyakoroltuk a földön a rendszerleállás elhárításának 300 féle módját, szinte biztos, hogy az űrben a 301. féle módon fog leállni a rendszer” – írta később B. Volinov a jelentésében. Rejtjeles táviratot küldtek a földre az állomás meghibásodásáról, de csak egyirányú kapcsolatuk volt, nem kaphattak segítséget a földről, magukra maradtak. Segítség nélkül, önállóan kellett megállapítaniuk, hogy mi történt. Először az állomás hermetikusságának megszűnésére gondoltak, de szerencsére nem ez történt. Nagy nehézségek árán lépésről-lépésre sikerült visszaállítaniuk a rendszereket, és két óra múlva megállapíthatták, hogy az űrállomás életre kelt.

Hiába sikerült azonban az űrállomást megjavítani, B. Volinov űrhajóparancsnok értékelése szerint V. Zsolobov fedélzeti mérnöknél a stressz nem múlt el nyomtalanul. Ezt el is lehetett hinni B. Volinovnak, mert ekkor már nagy tekintélye volt az űrhajósok táborában. Ő volt az az űrhajós, aki 1969 januárjában az egyik legrosszabb kényszerleszállást élte túl. Szojuz-5 leszállítási manőverei során nem vált szét a leszálló egység és az orbitális egység, emiatt a hővédő pajzzsal ellentétes irányban lépett be a sűrű légrétegekbe. Az űrhajó égni kezdett a súrlódáskor keletkező hőtől. Az űrhajós kabinja füsttel telt meg, és erősen felmelegedett. B. Volinov ebben a halálosan veszélyes helyzetben, amikor emberi számítás szerint a túlélésre már nem volt esélye, különleges hidegvérűségről és bátorságról tett tanúbizonyságot. A fedélzeti magnetofonba részletesen lediktálta a helyzet alakulását, a fedélzeti naplót gondosan becsomagolta, hogy halála után is minden adat a későbbiekben a rendelkezésre álljon. Az űrhajós hangjára bekapcsolódó telemetriás földi kapcsolat alapján az irányító központban is értesültek az űrhajós várható haláláról. Ebben a drámai helyzetben, az operátorok, különösen a hölgyek, látva monitorjaikon a tragikus helyzet kialakulását, nem tudták leplezni érzéseiket és többen sírva fakadtak. A későbbiekben szerencsére az orbitális egységet rögzítő szerelékek is elégtek, így az mégiscsak levált. B. Volinov űrhajója a helyes irányba fordult, és igaz, hogy igen nagy túlterheléssel, de leszállt. Nem működtek azonban a fékező rakéták sem, mert azok is megsemmisültek a tűzben, ezért az űrhajó nagy erővel csapódott a földre. Akkor Volinov túlélte ezt a kemény leszállást. Katonaember létére megtanulta, hogy a nyelve minden helyzetben a fogsora mögött legyen, így az sértetlen maradt, ellenben csaknem az összes foga kitört, és állkapocs sérülést is szenvedett. Ebben a nehéz helyzetben tanúsított kompromisszumok nélküli hősies magatartása alapozta meg számára az előbb említett tekintélyét. Ő már bebizonyította, hogy életveszélyes helyzetekben is meg tudja őrizni a hidegvérét. Tehát minden joga meg volt ahhoz, hogy ítéletet mondjon V. Zsolobov vészhelyzetben tanúsított magatartásáról.

„A stressz következtében Vitalíjnál (V. Zsolobovnál) semmilyen gyógyszerre nem szűnő, befolyásolhatatlan, erős fejfájás kezdődött. Megtagadta a futószőnyeg edzéseket, inkább csak relaxált állapotban úszkált a fedélzeten. Kettőnk helyett kellett dolgoznom…”. Pedig B. Volinov sem volt rendben, az idegi és fizikai túlterhelés miatt, gyengeségre és szívtáji fájdalmakra panaszkodott. A fedélzeten egyre rosszabb lett a helyzet. Jelentse-e a földre a kedvezőtlen állapotokat – tette fel a kérdést egy idő után a parancsnok magának – vagy hallgasson tovább és várja a csodát? Be kellett vallania magának, hogy nem tehet úgy, mintha minden rendben lenne, nem halogathatja tovább, a tarthatatlan állapotot jelenteni kell a földre. „Azt reméltem, hogy a fedélzeten található gyógyszerek alkalmazásával helyre lehet állítani Vitalíj munkaképességét. Ki is próbáltunk mindent, de semmi sem segített. Azt javasoltam Vitalíjnak, hogy jelentse a földre a zárt csatornán keresztül, hogy mi történt vele, hiszen rajta kívül senki sem tudta volna jobban ezt megtenni. Jelentette…” A földi orvosi szolgálat tanácsai sem segítettek azonban V. Zsolobovon, ezért elhatározták, hogy két hónappal a start után – a gyors állapotromlás miatt – a 60 naposra tervezett űrutazást a 42. napon azonnal meg kell szakítani. Még az éjszakai leszállást is vállalniuk kellett. Ez veszélyes volt, mert a kutató-mentő szolgálatok dolgát jelentősen megnehezítette. Ekkor már V. Zsolobov olyan rossz állapotban volt, hogy a szkafanderét sem tudta felvenni. B. Volinov öltöztette fel, és kötözte be az ülésbe a mély stuporozus állapotban lévő űrhajóst. A stupor súlyos pszichiátriai tünet, az érzelmi reakciók és a motiváció teljes hiányát jelenti, teljes cselekvőképtelenséggel jár, beleértve a kommunikációs képtelenséget is.

Miután bajtársát elrendezte, maga is felöltötte a szkafanderét, ő is bekötötte magát az ülésbe, majd kénytelen volt egyedül, a fedélzeti mérnök segítsége nélkül hozzálátni a rendszerek ellenőrzéséhez. Az űrállomásról való leváláskor azonban hiba történt, a hajtóművek hamarabb léptek működésbe a kelleténél. A mechanikus kapcsolatot biztosító dokkoló horgok még nem váltak szét, amikor az eltávolodást biztosító hajtóművek már működésbe léptek, és ilyenformán a bajbajutott Szojuz-21 személyzetét az űrállomás nem tudta elengedni. B. Volinov számára a helyzet megoldhatatlan volt, a hajtóművek dolgoztak, a dokkoló horgokat megfeszítve tartották, az űrhajó veszélyesen kilengett. Az irányító központban várták B. Volinov jelentését a szétválásról, ehelyett arról értesültek, hogy működő hajtóművek mellett sem történt meg a szétválás. Szerencsére egy földi rádióparancs a dokkoló horgokat ki tudta nyitni és a Szojuz-21 kiszabadult kozmikus fogságából. A földet érés azonban ez alkalommal sem sikerült B. Volinovéknak. Az ejtőernyőn lóbálózó űrhajó éppen a legnagyobb kilengésében volt, amikor a puha leszállást biztosító földközeli fékező rakéták működésbe léptek, ezért azok az űrhajót nem fékezték le, hanem odébb lódították. Az űrhajó az élével csapódott a fölhöz, majd 8 méterre vissza pattant, és az oldalán csúszva állt meg. „Szívfájdalmaim voltak, rossz állapotban voltam. Jól emlékszem: az űrhajó az oldalán feküdt, amikor kinyitottam a nyílást – sötétség, és csodálatos illat fogadott. Egy egész virágcsokor…” Ehhez a megjegyzéshez tudni kell, hogy minden űrhajós elementáris erővel éli meg, amikor a mesterséges és áporodott űrhajós légkör helyett először szippanthatja be a friss földi légkört. B. Volinov egy speciális kulccsal nyitotta ki a nyílást – ezt általában a mentők szokták kívülről megtenni – és elsőnek szállt ki az űrhajóból. Elkezdte a magatehetetlen V. Zsolobovot is kihámozni az ülésből, akinek a kemény földet érés miatt a szkafander sisakja beszorult, és a feje is megsérült. Az első kiszabadítási kísérletet az elektromos vezetékek rövidzárlata és szikrázása miatt félbe kellett szakítani. Csak a második kísérletre sikerült V. Zsolobovot kihúznia az ülésből. 40 perc múlva a kutató-mentő helikopter is megérkezett a helyszínre, az űrhajósoknak azonban jártányi erejük sem volt, szinte magatehetetlenül feküdtek a leszállóegység mellett a fűben. Mindketten azonnal szigorú orvosi felügyelet alá kerültek, még az instruktorokat sem engedték a közelükbe.

„Eljött az idő, amikor úgy éreztem, hogy mi már nem élünk, erre nagyon jól emlékszem, ez nem félelem volt, hanem egy abszolút közömbösség, csak arra gondoltam, hogyan hagyhattam ott az enyéimet a földön?” – mondta később V. Zsolobov. Egészségügyi állapotukat és a sérüléseiket hivatalosan nem hozták nyilvánosságra, azok ma is hozzáférhetetlenek. A történtekről csak az űrhajósok visszaemlékezéseiből és az orvosbarátok elbeszéléseiből tudunk.

Szerencsétlenül végződött a Szaljut-5 (Almaz) űrállomásra induló következő személyzet repülése is. B. Zudov és V. Rozsgyesztvenszkíj 1976 októberében sikertelenül próbált dokkolni az űrállomásra. Ez volt azonban a legkevesebb baj, nem ebbe, hanem a földet érésbe, jobban mondva a vízre szállásba haltak majdnem bele.

1976 októberében B. Zudov és V. Rozsgyesztvenszkíj a Szojuz-23 fedélzetén érkezett a Szaljut-5 (Almaz) 500 méteres körzetébe. A dokkolás következett, gyorsan peregtek az események.

„21:48: megtörtént a rádióbefogás” – jelentették, a sebesség, távolság ismert volt, csökkenteni kellett a sebességet, a hajtóművek bekapcsolásához pontos orientációra volt szükség. Ez azonban hibásan működött.

„21:50: az űrhajó a fékezési irányba fordult” – közölték, miután kikapcsolták a helytelen orientációt, és várták, hogy megismételhessék a manővert.

„21:52: az űrhajó ismét a fékezési irányba fordult” – jelentették az ismételt próbálkozásra. Eddigre azonban már csak a leszálláshoz elegendő hajtóanyaguk maradt, ezért a két napos űrrepülés után vissza kellett térniük a földre. Mivel nem működött az automatikus orientációjuk, csak kézi vezérléssel tudták ezt megoldani. Épségben meg is érkeztek a leszállás körzetébe, de nem a kijelölt helyre a szárazföldre, hanem a 32 km átmérőjű Tengiz tó vizére, a parttól 8 km-re érkeztek vissza. Ez volt az első eset, amikor a Szojuz űrhajó vízre szállt le. Mínusz 15-20 C fokos hideg volt, erős, havas szél fújt, köd nehezítette a látást. A légkiegyenlítő szelep víz alá került és víz csurgott az űrhajóba. Rövidzárlat keletkezett és váratlanul lerobban a tartalék ejtőernyő fedele. Emiatt az űrhajó az oldalára fordult, B. Zudov fejjel lefelé helyzetbe került. Nem tudtak kimenekülni, mert az űrhajó nyílásait nem lehetett kinyitni, azonnal megtelt volna a kabin vízzel.

V. Satalov űrhajós vezette a mentést. A kutató-mentő szolgálat nehezen talált rájuk, mert az jeladó rádióantennája is a víz alá került. A rádiókapcsolat akadozott. A köd miatt nem tudták a helikopterek az űrhajót megközelíteni. A kabin erősen lehűlt, az űrhajósok a szkafanderükben fagyoskodtak. Oxigént csak a fedélzeti regeneráló rendszerből kaphattak, de nem volt napelem, nem volt elegendő energia. Takarékoskodtak az árammal, mindent kikapcsoltak, csak a majak, és a rádió maradt bekapcsolva. Hamarosan azonban a rádió is elromlott. A fedélzeti akkumulátorok kezdtek lemerülni. Az oxigénregeneráló rendszer működését be kellett osztani. Amint elegendő oxigén volt a kabinban ki kellett kapcsolniuk, és csak amikor a fokozódó oxigénhiány miatt kezdték elveszteni az eszméletüket, akkor kapcsolták szakaszosan vissza. A ki-bekapcsolt légellátó rendszer mellett V. Rozsgyesztvenszkíj volt a rosszabb állapotban, mindig ő ájult el hamarabb. Egy éjszakán keresztül kitartottak, másnap reggel szerencsére a köd eloszlott, a helikopterek felszállhattak, megkeresték az űrhajót, és kötélre vették őket. A helikopter azonban nem tudta felemelni a nagy súlyt és a kibomló ejtőernyőbe bele-bele kapó erős szél is veszélyes volt, ezért – szabályellenesen, a helikopter épségét is veszélyeztetve – csak kötélre tudta venni az űrhajót, úgy vonszolta ki a partra. Az átfagyott és ájult űrhajósokat 11 órás küzdelem árán, az utolsó pillanatban sikerült megmenteni.

Az amerikaiaknál sem ment minden simán. Gyakoriak voltak a különleges esetek, és nem voltak ritkák a katasztrófák sem. Mivel az amerikai űrhajósok repülését nem korlátozták, többen gyakorló repülés közben vesztették az életüket. 1964-ben T-38-assal zuhant le T. C. Freeman, 1966-ban E. See és Ch. Basset, 1967-ben pedig C. C. Williams. Amerikában űrhajósoknak számítottak az X-15-ös rakétarepülőgépek pilótái is. Az USAF mércéje szerint ugyanis mindenkit űrhajósnak tekintettek – és meg is kapták az ezt igazoló Aranysast – akik elérték az 50 mérföldes (80 km-es) magasságot.

1967. november 15-én az X-15-ös programban Michael J. Adams következett repülésre. A hármas számú rakétarepülőgép rendben elvált a B-52-es típusú hordozó repülőgéptől, majd már saját hajtóművével meredeken a magasba tört. Tízperces repülés után Adams 81 kilométeres magasságig jutott, és megkezdte a leereszkedést. A hiperszonikus repülési sebesség 5 Mach-ról 3,93 Mach-ra csökkenésekor, 20 km magasban a változó irányú lökéshullám 15 G-s függőleges, és 8 G-s oldalirányú túlterhelésekkel járó lökéseket gerjesztett, ami meghaladta a repülőgép tervezett szilárdsági korlátait és elkerülhetetlenül a sárkány töréséhez vezetett. Az X-15 irányíthatatlan forgásba kezdett, amit Adams nem tudott megszüntetni. Mivel ilyen nagy sebességen nem lehet katapultálni, Adams az Edwards légibázis közelében lezuhant.

1961-ben V. Grissom élete forgott kockán. Nem számítva az X-15-ös űrhajósokat, ő volt a második amerikai űrhajós. A Mercury MR-4 típusú űrhajóban 16 perces szuborbitális repülést hajtott végre, és 190 km magasra jutott.

A vízre szállás után Grissom szétkapcsolta az oxigén vezetékét, kinyitotta a sisakját. A vízbecsapódás ütése kisebb volt, mint amire számított, nem sérült meg, jól érezte magát. Az űrhajó a baloldalán ringott a vízen, az ablakon keresztül vizet látott. Ezután az űrhajó lassan kiegyenesedett, és az ablak a víz fölé került. Grissom leoldotta a tartalék ejtőernyőt és aktiválta a rádió jeladóját. Ezután szétcsatlakoztatta a hermetikus sisakját is és felkészült az űrhajó elhagyására. A kutató mentő szolgálat helikopterei már a start idején felszálltak, és figyelték a rakéta kondenzcsíkját, látták az ereszkedő űrhajó ejtőernyőit, mindössze három kilométerre voltak a vízre szállás helyétől. James L. Lewis hadnagy, a mentő helikopter vezetője rádiókapcsolatba lépett Grissommal, és megkérdezte, hogy készen áll-e a függesztésre. Grissom arra kérte, hogy várjanak még öt percet, amíg a fedélzeti műszerek állását leírja. Ez kényelmetlen volt, és hosszú ideig tartott, mert kesztyűben kellett megtennie. Miközben jegyzetelt, a ventillációs mechanizmus felfújta a ruháját, a mellkasát összeszorította, és nem tudott levegőt venni. A felesleges levegőt a szkafanderből csak úgy tudta kiengedni, hogy az ujját a nyaka és a nyakszelep közé dugta. Szerencsétlen módon ez többször is megismétlődött. Miután befejezte az adatok rögzítését, Grissom kérte, hogy a helikopterek kezdjék megközelíteni és megragadni a kapszulát. Levette a biztosítékot az ajtót lerobbantó detonátorokról, lecsatlakozott az űrhajóról és kioldotta az ülés bekötőhevedereit.

Ott feküdtem, és a saját dolgaimmal foglalkoztam, amikor hirtelen robbanás történt – mondta később. Az ajtófedél elrepült, és sós víz ömlött az űrhajóba. A „Liberty Bell 7” nevű űrhajó vízzel telt meg és süllyedni kezdett. Grissom levette a sisakját, jobb kezével megragadta a műszerfalat, kimászott a kabinból, és úszni kezdett.

John Reinhard hadnagy, a legközelebbi mentőhelikopter másodpilótája azt mondta később, hogy amikor a helikopterek a végső megközelítési manővert végezték, és a kapszula megragadására készültek, látta, hogy az ajtó elrepült, a vízbe esik és körülbelül 1,5 m távolságban ringatózik a hullámokon. Aztán meglátta Grissom fejét is, amint kezd az űrhajóból kimászni. A váratlan helyzetben figyelmen kívül hagyva a vízben lebegő űrhajóst, Lewis az űrhajóhoz repült, és Reinharddal együtt a begyakorolt terv szerint, a kapszula mentésébe kezdett. Reinhard gyorsan levágta a „Liberty Bell 7” nagyfrekvenciás antennáját, félredobta a vágószerszámát, az űrhajó tetejére kúszott és gondosan kezdte beakasztani a mentő horgokat az űrhajó kengyeleibe. Lewis csökkentette a helikopter repülési magasságát, hogy segítsen Reinhardnak, olyannyira, hogy a helikopter három kereke a vízbe került. Amikor a mentőköteleket sikerült rögzíteni, a „Liberty Bell 7" már eltűnt a víz alatt, de a helikopter már megragadta az űrhajót, a kötelek megfeszültek, bemutatva, hogy mindent jól csináltak. Reinhard ekkor a vízben lebegő űrhajós felé fordult, de abban a pillanatban a pilóta, Lewis jelezte, hogy világít a műszerfalon az olajszűrő-hiba lámpája, jelezve, hogy a hajtómű túlmelegedhet. Lewis azt javasolta Reinhardnak, hogy fejezzék be a kapszula mentését, és hívják a másik helikoptert az űrhajós megmentésére.

Közben Grissom észrevette, hogy a helikopter nem bírja kiemelni az űrhajót, odaúszott az űrhajóhoz, hogy tegyen valamit, hogy segítsen, de látta, hogy semmit nem tehet, a kapszula már megbízhatóan rögzítve van a kötelekre. Ekkor Grissom valami kötelet keresett, amivel a helikopter őt is a fedélzetre emelhetné, de a helikopter ekkor már kezdett eltávolodni tőle. Hirtelen Grissom rádöbbent, hogy fokozatosan kezd elmerülni a vízben. Minden alkalommal, hogy átcsapott rajta egy hullám, a nyakán keresztül tengervíz került a szkafander alá, egyre kisebb lett a felhajtóerő. Ezen kívül elfelejtette bezárni a szkafander záró szelepét is, amin keresztül a ruhája is megtelt vízzel, és erősen megduzzadt. Az úszás egyre nehezebbé vált, és kezdte felismerni, hogy életveszélyben van. Grissomot magatehetetlenül dobálták a hullámok, kétségbeesve kereste szemével a békaembereket, akik fenn tudták volna tartani a felszínen, már az életéért küzdött, amikor hirtelen egy ismerős arcot vett észre. George Cox, a 30-as oldalszámú mentőhelikopter vezetője volt az, aki az előző Mercury repüléseken már a Ham nevű csimpánzt, és Alan Shepardot, az első amerikai űrhajóst is kimentette. Ekkor Grissomnak már csak a feje volt időnként a víz felett, fuldoklott. Tekintetük találkozott, és Cox szavak nélkül is mindent megértett. Grissomnak mentőkötelet dobtak, amit az űrhajósnak sikerült magára öltenie. Grissom csak négy vagy öt percig volt a vízben, "de nekem úgy tűnt, mint egy örökkévalóság" – vallotta be később.

A 32-es oldalszámú helikopter, eközben minden erejével küzdött, hogy kiemelje az űrhajót a víz alól. Egy bizonyos ponton, az űrhajó már szinte teljesen a víz felett volt, de nagyon nehéz terhet tartott a helikopter, tovább mozdulni már nem tudott. A vízzel töltött, „Liberty Bell 7” több, mint 2 300 kg súlyú volt, ami 450 kg-mal több volt, mint a helikopter emelő kapacitása. A pilóta figyelte a piros jelzőlámpát, és hogy mentse a helikoptert, egy idő után elvágta a kábelt. Az űrhajó gyorsan az öt kilométer mély tengerfenékre süllyedt.

A kivizsgálás megállapította, hogy alapvető ellentmondás rejlik abban, hogy Grissom szerint a kabintető idő előtt robbant le anélkül, hogy működtette volna. A független műszaki szakértők kétségbe vonták az űrhajós szavahihetőségét, és arra a következtetésre jutottak, hogy Grissom a felelős az ajtó lerobbantásáért és az űrhajó elvesztéséért. Az illetékesek azonban nem fogadták el tényként Grissom bűnösségét, nem távolították el az űrhajósok csapatából, és hamarosan már tervezték is a Gemini-3 repülésére. Grissom szavahihetőségét támasztotta alá egy következő Mercury űrhajós, Walter Schirra kísérlete is, aki miután űrrepülését teljesítette, vízre szállt, és miután már űrhajóját is biztonságosan rögzítették a mentő helikopterhez, kísérletképpen szándékosan, kézzel lerobbantotta a kabin ajtaját. Jobb kezén az ütéstől olyan sérüléseket, horzsolásokat szenvedett, amelyeket Grissom kezén annak idején nem találtak, ezáltal bizonyítottnak vélték, hogy a kabintető lerobbanása nem volt szándékos.

Harmincnyolc esztendővel később, 1999. szeptember 21-én kiemelték ki az Atlanti-óceán fenekéről a meglehetősen jó állapotban lévő „Liberty Bell 7” űrkabint. A kiemelésben részt vett az a George Cox nevű pilóta is, aki majd négy évtizeddel ezelőtt utoljára látta az űrkabint.

V. Grissom nem tartozott a szerencsés űrhajósok táborába. Második űrrepülése sem volt eseménytelen, az Apolló program során pedig életét vesztette.