Az eltűnt űrhajósok

A szovjet kozmonautika áldozatairól a cenzúra éveiben semmilyen közlemény nem jelenhetett meg, minden titokban zajlott, ami különféle mendemondák keletkezéséhez járult hozzá.

2011-ben emlékezünk Gagarin űrrepülésének 50. évfordulójára, és ez alkalmat ad arra, hogy, egyesek megkérdőjelezzék Gagarin űrrepülését. Olyan információk látnak napvilágot, amelyek szerint Gagarin repülését több halálosan végződő baleset előzte meg, és űrhajósok tűntek el.

Az első információ ezekről a fantom űrhajósokról 1959 decemberében látott napvilágot az olasz Continentale hírügynökség közleményében. A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságágának egyik tagjától vélték tudni, hogy a Szovjetunióban 1957 óta, a pilóták halálával végződő szuborbitális rakétarepülések folytak. A hírügynökség szerint egy bizonyos Alekszej Ledovszkíj állítólag 1975. november elsején halt meg, kevesebb, mint egy hónappal az első Szputnyik felbocsátása után. Tyerentyíj Siborin 1958. február elsején, Andrej Mitkov pedig 1959. január elsején vesztette éltét, míg Marija Gromova 1959. június elsején, egy orbitális repülésre használt rakéta meghajtású repülőgépen szenvedett katasztrófát.

Ma már tudjuk, hogy a Szovjetunióban valóban folytak szuborbitális kísérleti rakéta repülések 1951 és 1958 között, szárnyas-rakétán pedig 1954 óta. A szuborbitális rakéta repülések azonban kísérleti állatok részvételével zajlottak, ember nem repült, nem is repülhetett, mert ebben az időben az életmentő és életbiztosító rendszerek még nem voltak kidolgozva, ezeket éppen a kísérleti állatok repülése kapcsán dolgozták ki. (lásd a kísérleti szuborbitális rakétarepülések összefoglaló táblázatait)

Ledovszkíj állítólagos repülésével kapcsolatos legenda keletkezésének lehetséges forrása az 1957. május 24-én Kapusztyin Jar rakéta lőtérről felbocsátott R-2A jelű sikertelen geofizikai rakétakísérlet lehetett. A kabinban két kutya repült (ember nem), az állatok elpusztultak, mert a kabin hermetizációja megsérült. Hasonló nevű embert a feljegyzésekben azóta sem sikerült azonosítani. Tyerentyíj Siborin legendájának lehetséges forrása az 1958. február 21-én Kapusztyin Jarból kutyákkal a fedélzeten felbocsátott, ugyancsak sikertelen R-5A jelű rakéta kísérlet lehetett, mert ebben az esetben is elpusztultak a kutyák a kabin kihermetizálódása miatt. Hasonló nevű embert itt sem sikerült azonosítani.

Marija Gromova halálával kapcsolatos legenda forrása az lehetett, hogy 1957 és 1959 között a Szovjetunióban a Burja (Vihar) jelű interkontinentális ballisztikus szárnyas-rakéta kísérletek zajlottak. A Tu-22 szuperszonikus bombázó repülőgépről indítható K-22 jelű „Burja” fantázia nevű szuperszónikus nagy hatótávolságú szárnyas-rakéta rendszer kidolgozására az OKB-156-os (Tupoljev) tervezőiroda kapott megbízást 1958. június 17-én a Szovjetunió Miniszter Tanácsának 426-201 számú határozata alapján. Ilyen szárnyas rakétákon Gromova nem repülhetett, mert ezek nem rendelkeztek pilóta kabinnal, automatikus irányításúak voltak. 1959-ben három sikertelen szárnyas-rakéta indítás történt: március 29-én, április 19-én és október 2-án. Marija Gromova kitalált személy, ilyen nevű hölgyet nem sikerült azonosítani.

Ezután újabb mendemondák láttak napvilágot. 1959 októberében az Ogonyok című szovjet újságban Alekszej Bjelokonyev, Iván Kacsur, Alekszej Gracsov, Vlagyimir Zavadovszkíj, és Gennagyij Mihajlov vizsgálati személyekről riport és fénykép jelent meg. Az Associated Press tudósítója miért- miért nem, úgy továbbította a fényképeket, hogy azokon a jövő űrhajósai láthatók. Mivel ezek a nevek később nem szerepeltek a hivatalos űrhajós névsorokban, nyugaton azt gondolhatták, hogy mindnyájan az űrkísérletekben haltak meg.

Mindegyik „űrhajós” egyedi történetet kapott, halálukat jól kiszínezett történetekkel dokumentálták. Például az 1 KP jelű szputnyik űrhajó indítása után (1960. május 15.) a nyugati újságírók azt közölték, hogy ennek a fedélzetén azért halt meg Zavadovszkíj, mert az űrhajó orientációs rendszere elromlott, és az visszatéréskor a fékező rakétákat rossz irányba állította, ezért fékezés helyett azok felgyorsították az űrhajót, ami így magasabb pályára állt, és nem tudott a földre visszatérni.

A valóság az, hogy ez a szputnyik űrhajó-repülés valóban megtörtént, ember azonban nem volt a fedélzetén. A Vosztok űrhajó kipróbálásának első szakaszában használták ezt az 1KP jelű, úgynevezett technológiai űrhajót. Ez még nem volt felszerelve teljes értékű életfenntartó rendszerrel, a visszatérő egység pedig nem rendelkezett hő védelemmel. Így a visszatérés a Földre még nem volt lehetséges. A visszatérő egységbe az ember tömegét imitáló súlyokat raktak. Az űrhajót 1960. május 15-én bocsátották fel, és sikerült is orbitális pályára állítani. A fékezőhajtómű bekapcsolásáig minden rendben volt, azonban az orientációs műszerek valóban meghibásodtak, és az űrhajó valóban magasabb pályára állt, 843 napig keringett, mígnem 1965. október 15–én a Föld légkörében megsemmisült.

Iván Kacsur halálát egy sikertelen űrrakéta felbocsátásának dátumára, 1960. szeptember 27-re tették. Ebben az időben Hruscsov New Yorkban volt látogatáson. Hruscsovnál egy űrrakéta modell is volt, amit az űrhajó sikeres felbocsátása utáni sajtótájékoztatón szándékozott felmutatni. Meg kell jegyezni, hogy a szovjet diplomácia is azt terjesztette amerikai újságírói körökben, hogy Hruscsov fontos űrkísérletet fog bejelenteni. Ezen kívül az amerikai hírszerzés is megerősítette, hogy a szovjet űrhajó követő hajók „felvették pozíciójukat” az Atlanti- és a Csendes óceánon. Egy akkoriban dezertáló szovjet tengerész pedig elmondta, hogy fontos űrkísérletre készülődnek. Hiába tekintett azonban a nyugati világ nagy várakozással a bejelentés elé, Hruscsov, miután felszólalt az ENSZ közgyűlésén (és cipőjét levéve verte az asztalt), 1960. október 13-án úgy hagyta el Amerikát, hogy semmiféle űrkísérletről nem tett bejelentést. A TASZSZ sem közölt semmit. A hallgatás ezért egy újabb szovjet űrkatasztrófára terelte a gyanút. Ma már tudjuk, hogy Hruscsov valóban nagy bejelentésre készült, csakhogy nem az első emberes űrrepülést, hanem az első Mars szonda felbocsátását szándékozott bejelenteni.

1961-ben egy Torre Bert nevű városkából Achille és Giovanni Battista Judica-Cordiglia nevű olasz rádióamatőrnek álcázott hírszerző testvérpár jelentette, hogy a 22 megahertzes frekvencián emberi szívverés telemetrikus rádiójeleit sikerült fogniuk. Ezek a rádiójelek állítólag a világűrben elhunyt Gennagyij Mihajlovtól származtak. 1965-ben (utólag) a Corriere della Sera újságban folytatódott a testvérpár története, ezúttal három, korábban a világűrből elfogott jelről számoltak be. Az elsőt 1960. november 28-án hallották, az űrhajós hidegről beszélt és angol nyelven kért segítséget. A második hangrögzítés 1961. május 16-án történt, ekkor egy orosz űrhajósnő hangját vélték hallani. A harmadik rádiójel elfogást 1962. május 15-én rögzítették, amikor is három olyan orosz űrhajós (két férfi és egy nő) beszélgetését rögzítették, akik a világűrben haltak meg. A felvételen olyan beszéd foszlányok vehetők ki, mint például “...a feltételek rosszabbodnak... miért nem válaszolnak?... csökken a sebesség... a világ sohasem fog tudni rólunk”. A nyomaték kedvéért az újság az “elhunyt űrhajósokat” is megnevezte: Alekszej Gracsov, Ludmilla, és Alekszej Bjelokonyev.

A szenzációt még ebben az évben a Reader’s Digest is átvette. Közvetett bizonyítékként említette egy bizonyos Sam Stoneberg kórboncnok állítását, aki Amerikában állítólag űrhajós kiképzésen vett részt, és repült a Gemini 12A űrhajón, amit állítólag azért indítottak, hogy szövetmintákat vegyen azokból az elhunyt szovjet űrhajósokból (!), akik 1962 májusában az orbitális pályán vesztették életüket.

Gagarin előtt 1960 és 1961 között összesen hét Vosztok űrhajó indítás történt. Ezeken azonban ember nem tartózkodott. A Vosztok űrhajókon a „négylábú űrhajósok”, az űrkutyák repültek.

Mi állhat akkor Bjelokonyev állítólagos halálának hátterében? Amennyiben 1961. október 14-re datáljuk halálát, akkor kapcsolatba hozhatjuk a két nappal később indított R-9-es interkontinentális ballisztikus harci rakéta-indítással, mert ennek az emberi űrhajóhoz hasonló technikai adatai megtéveszthették a nyugati megfigyelőket. Bjelokonyev élő személy volt, mint az Ogonyok fényképes riportjából is kiderül, a Moszkvai Repülő és Űrorvosi Intézetben az életmentő és életbiztosító felszerelések vizsgálatában működött közre. Nem volt űrhajós.

Az űrverseny következő „áldozata” egyes újságírók szerint Gracsov volt. A Continental hírügynökség prágai tudósítója azt közölte, hogy 1961 szeptemberében a Vosztok 3 űrhajó fedélzetén két szovjet űrhajós repült az űrbe. Állítólag ez a repülés a párt XXII. kongresszusának tiszteletére lett volna végrehajtva. Az űrhajónak körül kellett volna repülnie a Holdat, és visszatérni a Földre, de ehelyett elveszett a világűrben. Gracsov más források szerint 1961. február 4-én, a Corriera della Sera tudósítója szerint pedig 1962. május 15-én vesztette életét. A februári dátum űreseményhez köthető, ekkor történt a Venyera automatikus bolygóközi űrszonda indítása, az űreszköz azonban meghibásodott, nem tudta elhagyni a Föld térségét, és mint „nehéz szputnyik” kezdett keringeni a Föld körül, ezzel megtévesztve a nyugati megfigyelőket. A TASZSZ közleménye nem a Vénusz szonda kudarcáról, hanem a „nehéz szputnyik” felbocsátásának sikeréről adott tájékoztatást, és ezzel alapot szolgáltatott a szóbeszédre.

A fantom űrhajósok közé más, létező személyek is bekerültek. Pjotr Dolgov olyan űrhajósnak volt megnevezve, aki állítólag a Vosztok 11 katasztrófája idején, 1960. október 11-én hunyt el. Pjotr Dolgov ezredes valójában egy létező ember, egy ejtőernyős volt, és nem űrhajós, aki két évvel később a „Volga” nevű sztratoszféra léggömbből hajtott végre 28 600 méter magasságból kísérleti ugrást, a szkafanderének sisakja az ugrás kezdetén azonban megrepedt, és Dolgov pillanatok alatt meghalt.

Az ilyen, és hasonló mendemondák elterjedésére a hidegháború éveiben maga a szovjet tájékoztatási politika is alapot szolgáltatott. Az űrkísérleteket csak utólag jelentették be, és gyakran éltek a dezinformáció fegyverével is, így a világ egy idő múlva már akkor is kételkedett a TASZSZ közleményeiben, amikor azok az igazságot tartalmazták. Abban az időben az emberek megtanultak a sorok között olvasni, és keresték a nem hivatalos hírforrásokat. Ez a helyzet jó táptalaja volt a mendemondák, mítoszok, hírlapi kacsák keletkezésének és elterjedésének, még Gagarin űrrepülése is megkérdőjeleződhetett.

Erről szól például Nemere minden alapot nélkülöző „elmélete” is, amit először 1990-ben kiadott könyvében ismertetett, és azóta számos cikkben és fórumon is kiszínezett. Szerinte Gagarin egyáltalán nem volt az űrben, néhány nappal korábban Iljusin repült a Vosztok fedélzetén. Annak érdekében pedig, hogy a titok sohase derüljön ki, Gagarinnak később egy halálos repülő katasztrófát szerveztek. A történet abszurditását nem tekintve, a sztori sokak szemében hitelesnek tűnhetett, hiszen nem Nemere volt az egyetlen, aki azt állította, hogy Iljusin volt az első űrhajós.

1961. április 10-én Daily Worker moszkvai tudósítója Dennis Ogden közölte, hogy 1961. április 7-én a „Rosszija” űrhajó fedélzetén a híres repülőgép konstruktőr Iljusin fia, Vlagyimir Iljusin orbitális repülést hajtott végre. A szovjet hivatalos szervek erre azt közölték, hogy Iljusin még az előző év júniusában súlyos gépkocsi balesetet szenvedett, és kénytelen volt hosszasan betegeskedni először a Szovjetunióban, később pedig Kínában. Ogden (nem véletlenül) egy lépcsőházban lakott Moszkvában Iljusinnal. Iljusin Kínába utazását felfedezte, és ebből egy sikertelen űrrepülésre következtetett. Azonban a szovjet cáfolatnak már senki nem hitt. Iljusin kozmikus repülésének legendája nőttön-nőtt, és egyre szélesebb körben terjedt el, annál is inkább, mert a Guinness rekordok 1964-es kiadásában Vlagyimir Iljusint, és nem Jurij Gagarint nevezték meg az első űrhajósnak. 1999-ben Dr. Elliott H. Haimoff lépett a színre, mint egy Vlagyimir Iljusinnak szentelt „dokumentum” film producere. Haimoff verziója szerint Iljusin Bajkonurból startolt 1961. április 7-én. A Vosztok űrhajós fedélzetén három fordulatot tett meg a Földkörül, azonban elvesztette az összeköttetést a földi irányítással, és kénytelen volt kézi irányításra áttérni, emiatt a kényszerleszállás során Kínába ért földet, ahol a helyi hatóságok letartóztatták. Csak egy év múlva adták át a Szovjetuniónak, egy - a két állam közötti - titkos megállapodás alapján. A film szerzői Nemeréhez hasonlóan arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a KGB véleménye alapján Gagarin idővel függetlenné válhatott volna a hatalomtól, elmondhatta volna az „igazságot”, ezért egy megrendezett repülőkatasztrófa során likvidálni kellett. Maga a film semmiféle bizonyítékot nem tartalmaz, három interjún alapszik. Az egyiknek a legenda szerzője, Dennis Ogden a szereplője, a másik egy bizonyos Anatolij Grusenko századossal készült, aki azt állította magáról, hogy látta az Iljusin startjáról készült filmet, a harmadik pedig Gordon Feller riportja, aki elmondása szerint a Kreml archívumában őrzött, állítólag Iljusin orbitális repülésével kapcsolatos dokumentumokkal dolgozott.

Való igaz, hogy a szovjet gyakorlat igyekezett eltitkolni a kudarcokat, és nem hozta nyilvánosságra a katasztrófákat. Mára azonban lelepleződtek a szovjet éra dezinformációi, ismerjük a cenzúrázott és a cenzúrázatlan közleményeket is, és birtokunkba kerültek már a fényképek retusált változatai mellet azok eredeti példányai is. Megjelentek az eseményekben közvetlenül résztvevők visszaemlékezései, naplói, szabadon kutathatók a levéltárak.

A hidegháború éveiben a fegyverkezéssel, az űrversennyel, űrrepüléssel, és a rakéta-fejlesztésekkel kapcsolatos minden kérdés ugyanis a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottságában dőlt el. Ezekről a kérdésekről titkos iratok készültek, így Gagarin űrrepüléséről is megvan a KB határozata. Ma már tudjuk például, hogy Levitán, a híres moszkvai rádióbemondó három változatban mondta magnóra az első ember űrrepülésének hírét. Az egyik változat Gagarin űrrepülését adta hírül, a másik szerint Tyitov, a harmadik változat szerint pedig Nyeljubov volt a hírben az első ember a világűrben. Erről is a KB határozott, óvatosságból elrendelték ugyanis, hogy az élő adásnak tűnő rádióközleményt magnóról kell bejátszani, a határozat szerint Gagarin repül, ha valami váratlan történik vele, helyére lép a szkafanderbe beöltözött, érzékelőkkel felszerelt, tökéletesen felkészített dublőr, Tyitov, ha pedig vele is történne valami a helyére lép a tartalék Nyeljubov.

Tudjuk, hogy szovjet űrhajósok haltak meg Gagarin repülése előtt és után is. Emlékezünk és fejet hajtunk Valentyin Bondareno emléke előtt, aki három héttel Gagarin repülése előtt vesztette életét egy izolációs kamra kísérlet során, és Vlagyimir Komarov emléke előtt is, aki 1967. április 24-én halt meg a Szajuz-1 űrhajó kipróbálása során, amikor az űrhajója irányíthatatlanná vált, és az atmoszférába belépéskor megégett és a földbe csapódott. Hősi halált halt 1967. április 24-én a Szajuz-11 űrhajó leszállásánál a hermetizáció meghibásodása miatt Dobrovolszkíj, Volkov és Pacajev is. Ki lehet azonban jelenteni, hogy a szovjet űrhajózás történetében több holttest nem létezik.

A cinikusok figyelmét elkerüli, hogy a 60-as évek űrversenyében és fegyverkezési hajszájában semmiféle jelentőséggel nem rendelkezett, hogy az első űrhajós visszatér-e a földre, vagy nem, a fő szempont az volt, hogy be lehesse jelenteni a szovjet prioritást. Ezért, ha az 1-KP szputnyik űrhajón valóban Zavadovszkíj tartózkodott volna, akkor ma éppen ő lenne a világ első űrhajósa. Jóllehet siratná az egész világ, de ez mit sem változtatna azon, hogy szovjet ember repült először a világűrben.

A KB számára készített, 1961. március 30–án keltezett, egykor titkos dokumentumból kiderül, hogy a szovjet vezetés kész volt az első emberes űrrepülés bármilyen kimenetelű változatának bejelentésére.

„Jelentjük...összesen hét Vosztok szputnyik űrhajó indítása történt: öt indítás Vosztok-1 objektummal, és kettő a Vosztok-3A objektummal. A szputnyik űrhajó konstrukciójának és a földre visszatérés eszközeinek kidolgozásával, valamint az űrhajósok kiképzésével kapcsolatosan elvégzett munka jelenleg lehetővé teszi az első ember repülését a világűrbe. Ennek érdekében két Vosztok-3A típusú szputnyik űrhajó áll rendelkezésre. Az első űrhajó az űrrepülőtéren van, a második pedig elő van készítve. A repülésre hat űrhajós kapott kiképzést.

Célszerűnek tartjuk az első TASZSZ közleményt közvetlenül a szputnyik-űrhajó orbitális pályára való kijutása után azonnal kiadni az alábbi megfontolás alapján:

a.) szükség esetén ez megkönnyíti a mentés gyors megszervezését,

b.) ez kizárja valamely külföldi állam bejelentését egy katonai célú űrhajós felderítőről...”

És valóban a TASZSZ közleménye az első ember űrrepüléséről felhangzott a rádióban, még mielőtt Gagarin földet ért volna.

Mégis hogyan fordulhatott elő, hogy EKG jeleket, légzési jeleket, valamint orosz rádióbeszélgetéseket rögzítettek az űrből? Ennek is volt valós alapja, csakhogy egészen más, mint amilyen spekulációk keletkeztek belőle. A kutya kísérletek alkalmával rögzítették és telemetriás úton megkísérelték a földre sugározni többek között az állatok EKG-ját, pulzusát és légzését. Természetesen ezeket a nyugati hírszerzőknek is sikerülhetett rögzíteni.

Ami az orosz nyelvű rádióbeszélgetéseket illeti, ezek egy része a tudatos szovjet dezinformációs törekvések számlájára írható, más része pedig jóval prózaibb. Abban az időben tanulmányozták a rádióhullámok űrbéli terjedésének törvényszerűségeit. Azt vizsgálták, hogy mikor és hogyan sikerül élő rádiókapcsolatot teremteni a leendő űrhajóssal, az óceánokon úszó átjátszó állomásokkal, a rakéta lőtérrel és az irányító központtal. Ekkor tesztelték a rádiókészülékeket, és ekkor állapították meg a „rádió láthatósági zónákat” az űrben keringő űrhajó, és a földi rádióállomások között. Ebből a célból a kísérleti (még ember nélküli) űrhajókon magnetofonokat helyeztek el, és „valódi űrhajós beszélgetésnek” tűnő szövegeket játszottak le. Egyúttal ezek a manőverek az űrversenyben dezinformációs célokat is szolgáltak, ezzel „ijesztgették” amerikai ellenfeleiket. Mai szóhasználattal élve ezeket a nyugati hírszerzők „meg is ették”.

A mendemondák, és a „még élő tanuk hiteles beszámolóinak” is ma már megvan a magyarázata keleten is és nyugaton is. Amerikában a mesterségesen gerjesztett UFO láz, és a földönkívüliek látogatásának legendája volt hivatott leplezni az űrkísérleteket. Egy szuborbitális repülésről visszatérő majom kapszula, és a körülötte serénykedő katonák és ügynökök titkos tevékenysége, vagy egy esetleges kísérleti majom felboncolása, jó alkalom volt a földönkívüliek legendájának táplálására és a valós űrtevékenység leplezésére. A Szovjetunióban pedig elhatározták, hogy Gagarin repülése előtt ugyanolyan rakétán, ugyanolyan űrhajóval, Gagarin tervezett repülési programjával mindenben megegyező programokat hajtanak végre. Annak érdekében, hogy a bevezető repülések mindenben hasonlóak legyenek, a katapultülésbe Gagarin testalkatának és testsúlyának megfelelő, ugyanolyan narancssárga szkafanderbe öltöztetett próbabábúkat tettek, és ezeket a „manöken űrhajósokat” Ivan Ivanovicsnak nevezték el. Vizsgálták, hogy a katapultülés-szkafander egység életmentő és életbiztosító rendszerei a reális repülésen jól működnek-e, a katapultálás gravitációs megterheléseit kibírják-e, és rendeltetés szerűen működnek-e a leszálláskor a stabilizáló ernyők, a fékezőernyők, és a puha leszállást biztosító ejtőernyők? Ezekre a repülésekre 1961. március 9-én, és 25-én került sor. El lehet képzelni, mit tapasztaltak, és mit éltek át az első leszállás körzetében, Kujbisevtől 260 km-re a helyi lakosok, akik egy hangrobbanás után látták a hatalmas ejtőernyő leereszkedését, mellette az átizzott, füstölgő űrhajó leszállását, a hamarosan megérkező kutató mentőszolgálatok helikoptereit, repülőgépeit, a helyi KGB funkcionáriusainak fontoskodó, és titkolózó ténykedését. Látták azt is, hogy a „narancssárga szkafanderes alak” élettelenül fekszik a földön, és látták azt is, hogy a katonák sietve, hordágyon szállítják el. Nem tudhatták, hogy Ivan Ivanovics egy élettelen próbabábú, és nem tudhatták, hogy éppen most érkezett az űrből. Hasonló sokkhatás érte a második leszállás körzetében élő szemtanukat is. Votkinszk városától 45 km távolságban földet érő, titokzatos második Ivan Ivanovics is újabb mendemondák terjedésére adott okot. A nyugati hírszerzés rezidensei ezen értesülések alapján jelentették a sikertelen, halálos űrhajós balesetnek látszó eseményeket. Nemere és társai ezeknek az eseményeknek lettek a „nem is olyan ártatlan” áldozatai.

IPM 2011. július