A magyar űrrepülés története

VI. rész

1980. május 26. hétfői napra esett, ez volt a magyar űrrepülés első napja. A start az esti órákban volt, így az első izgalmas munkanap az éjszakai és a hajnali órákban zajlott. Akkoriban az Űrrepülések Irányító Központjában dolgoztam űrorvosi szakértőként. A startot csak a monitorokon láttam.

Magyarok Bajkonurban

A helyszínről a magyar tévések és rádiósok tudósítottak, és minden bizonnyal egy életre szóló élménnyel gazdagodtak. "Mindig a titok határán mozogtunk, és nem tudtuk pontosan, mi az, amit már szabad mutatni, és mi az, amit még nem szabad mutatni. Úgyhogy ez mindig egy kis rizikófaktor volt a munkánkban."- mondták.

A hatalmas terület vázlatán jobbra fenn látható a 40 kilövő állomás egyike, a Szojuz start-komplexum a pusztában szétszórt összeszerelő és kiszolgáló üzemekkel együtt. A kép alján ábrázolódik kanyargó Szir-darja folyó, és partján Lenyinszk városa, amit 1955-ben megtévesztésül - sokáig sikeresen - az innen több száz kilométerre fekvő Bajkonur falucskáról neveztek el. A Bajkonur fedőnévből az idők során ragadványnév lett, amelyet 1995-ben hivatalosan is felvett a város.

Bajkonurban a magyarokat kivitték az első nap, hogy lássák, mi van. "Szokásos katonai objektum volt, katonák elől, hátul, és jobbra, és épületek, és technika, s akkor hozták be a rakétát az indítás helyszínére, nagy tehervagonon, sínen gurították előre. Ott húzták szépen előttünk. Tyitov űrhajós előkerült valahonnan, vele csináltam egy interjút a rakéta oldalánál. Nagyon érdekes volt természetesen ez az egész. Aztán a rakétát odahúzták egészen az indító helyre, és szép lassan fölállították. Nos, közben bóklásztunk, nézelődtünk. Csák Elemérrel lementünk oda, az indítóhely alá, ahol a láng kijön, van egy ilyen lángelterelő árok és ott akkor gyűjtögettünk kis köveket, meg mindent, amit találtunk, katonagombokat is. Mondtam, Elemér menjünk innen, mert ha megtaláljuk a hozzávaló katonát is, akkor végképp balhé lesz." - számolt be első benyomásairól Farkas József, és a start pillanatait sem hallottam még nála jobban elmesélni. "Mi egy olyan 200 méterre voltunk a rakéta mellett, egy Ikarusz buszba berendezett stúdióban, aminek a végében szépen elfértünk a riporterrel és a Dzsanibekovval, a Magyari Bélát pedig én hívtam oda, hogy jöjjön be. Mondtam neki - Béla eddig tartott a bánat, mostantól jön a munka, gyere ülj be ide, mert te értesz hozzá, el fogod magyarázni, hogy mi van éppen, és így is történt. Nos, amikor indult a szerkentyű, akkor valakinek az a blőd ötlete támadt, hogy álljunk ki és integessünk. Mondanom se kell magunknak integettünk, mert a világon senki nem látta, legfeljebb az operatőr, aki ezt vette. Dehát kiálltunk és integettünk, ami nagyon hasznos volt, az ember érezte, hogy milyen meleg van, mert a rakétából jött a meleg ránk, az öt nagy csőből és a sok kis csőből, ahogy ránk fújta. Hát Berciék így elszálltak."

Feszült pillanatok a CUP-ban

Az orosz betűszó szerint mindenki csak CUP-nak hívta a Moszkva környéki Kalinyingrád városkában működő Űrrepülések Irányító Központját. A program szerint 21 óra 20 perctől 21 óra 47 percig a Szojuz-36 űrhajó orbitális pályájára való "kivezetése" volt a feladat. Ezután a Szojuz-36-nak ki kellett nyitni az antennáit, ellenőrizni kellett a fedélzeti rendszereket, és az űrhajó hermetikusságát. Érezni lehetett az irányító pultoknál a feszültséget. Vajon sikerül-e? A jelenlévők még emlékeztek a tavalyi (1979) bolgár űrrepülés kudarcára, és a katasztrófa elkerülésére tett erőfeszítésekre. A magyar tv-sek tapasztalatszerzés céljából kint voltak Moszkvában ezen az űrrepülésen, és részesei lehettek az izgalmaknak.

Megint csak Farkas József tv riportert érdemes idézni, aki így számolt be később ezekről az izgalmakról: "Ez rendkívül rizikós út volt, úgy tudtak visszajönni, hogy a Rukavisnyikov, aki a bolgár űrhajós partnere volt, illetve a parancsnoka, kézi vezérléssel hozta le a kapszulát, és ha túl meredeken hozza, akkor elégnek, ha túl laposan hozza, akkor elpattannak, mint a kavics a vízen és elmennek a világűrbe, tehát meg kellett találni azt a viszonylag szűk utat, amin lejöhettek. Ezt mi élőben láthattuk odakint. S akkor mondtam, hogy valahol nincs igazuk az oroszoknak, hogy nem adják élőben - általában - az űrhajózásukat, mert az emberek a körmüket lerágták volna és akkor értették volna meg, hogy milyen fantasztikus veszélyes, komplikált és érdekes ez az egész. Úgyhogy mi lerágtuk a körmeinket, de ez sokat nem segített." Most szerencsére úgy látszott minden rendben van, technikailag is, egészségileg is. Az űrhajósok EKG-ja, pulzusa, vérnyomása, közérzete remek volt, viselkedésük az elvárható szinten, munkaképességüket megőrizték, rosszullétről nem panaszkodtak.

Következett a dokkoló mechanizmus rudazatának kibocsátása és alaphelyzetben való rögzítése. Ez is rendben volt. 22 óra 36 perctől 23 óra 19 percig tartott, amíg teszt üzemmódban bekapcsolták a közelítő és célzó rendszereket. Működött! Kinyitották a leszállóegység (visszatérő kabin) és a lakóegység (orbitális kabin) közötti hermetikus ajtót, átmentek, és levetették és kiszárították átizzadt szkafandereiket. 0 óra 8 perctől 0 óra 36 percig tovább ellenőrizték a különböző rendszereket, először az orientációs, majd az űrhajó mozgásait irányító berendezések működőképességéről győződtek meg. Kezdett csökkenni a feszültség, hiszen egyenlőre továbbra is minden rendben volt. Az Űrrepülések Irányító Központjából telefon kapcsolatban voltam Dr. Bognár László orvos ezredessel, aki Magyarországon a "Fehér Házban" (az akkori pártközpontban, mai nevén a Képviselői Irodaházban) az ügyeletes szakértői szolgálatot adó Interkozmosz csapat orvos tagja volt. bekezdés

A hagyományos szokás szerint az űrrepülést csak a sikeres pályára állás után jelentették be. Addig hírzárlat - az akkori szóhasználat szerint embargó - volt érvényben. Először az MTI-t oldották fel, annak lehetett leadni, hogy már megtörtént a dolog. A Magyar Rádió - adását megszakítva - 22 óra 10 perckor (moszkvai idő szerint 0 óra 10 perckor), a harmadik földkörüli út megtétele után jelentette be az űrhajó felbocsátását. A kitűnő rádiós, Csák Elemér tudósíthatott, majd utolsónak maradtak a tv-sek. Hamarosan mi is visszakaptuk a kimenő vonalainkat, és már semmi akadálya nem volt, hogy Bognár doktorral megbeszéljük a történteket. A hangulat felemelő volt. A résztvevők tudatában voltak annak, hogy nem mindennapi, világraszóló esemény részesei. A beavatottak igyekeztek mindenről, amiről lehetett az otthoniakat tudósítani. Az űrrepülés alatt a Szovjetunióban a legkülönfélébb munkahelyeken dolgozó magyar tábor tagjai összetartottak, együttműködésük kiváló volt. A szakértők a média munkatársainak rendelkezésére álltak, segítettek eligazodni abban a nem könnyű helyzetben, hogy mi micsoda? mikor mi történik? így kell történni? ez most baj? jó ez nekünk? és így tovább. Az MTI-sek, az újságírók, rádiósok és tv-sek pedig elláttak minket minden megszerzett hírükkel. A külügyminisztérium és a nagykövetség, valamint a hivatalos magyar állami delegációval is felhőtlen kapcsolatunk alakult ki. Hasonlóan jó volt az együttműködésünk a szovjetekkel is, hiszen egy cipőben jártunk, mindannyian egy magas rizikófaktorú űrrepülés sikerén dolgoztunk.

Örültünk, hogy az űrhajósok a súlytalansághoz való akut alkalmazkodást az átmeneti, "szokásos" kellemetlenségek legyűrése után sikeresen átvészelték, és ez azt jelentette, hogy valóban "űrrepülésre alkalmas" űrhajósokat küldtünk az űrbe. Valeríj Kubaszov és Farkas Bertalan hozzákezdhetett az ebédeléshez. Igen, éjjel fél egykor volt egy kis ebédidő beiktatva a programjukba. Köztudott volt, hogy az űrben a napszaki életritmust mesterségesen szabályozták, a nappal és az éjszaka változásait nem lehetett a napfelkeltéhez és a napnyugtához - vagyis a megvilágítási viszonyokhoz - igazítani. Az űrállomás naponta 16-szor kerülte meg a földet, vagyis a megvilágítás szerint 16-szor volt reggel és este. Ezért mesterségesen határozták meg a napszakokat, és a mieinknek is alkalmazkodniuk kellett a Szaljut-6 fedélzetén élő alapszemélyzet - korábban már kialakított - napszaki munkarendjéhez.

Hét szárazföldi és hat tengeri követőállomás volt bekapcsolva a magyar űrrepülés idején. Ezek együttműködése tette lehetővé az összeköttetést az űrhajósokkal. A 13 darab földi követőállomás soknak tűnik, mégsem fedte le a teljes földfelszínt. Nem fontos, de érdekes, magyar nyelven még senki nem közölte a földi követőállomások nevét és földrajzi körzetét, az Aranysas olvasói most elsőként értesülhetnek erről. Ebből is benyomást szerezhetünk arról, hogy milyen nagyszabású vállalkozás egyetlen űrrepülés is, milyen sok ember munkájára van szükség például pusztán csak a rádióösszeköttetés megteremtése céljából. Nyugatról keletre haladva az első állomás a Szergely Koroljov Akadémikus nevű hajó volt, amelyik az Atlanti óceánon teljesített szolgálatot, többnyire New York partjainál. Ezt a Morzsovec követte Brazilia partjainál és a Nyevel egészen délen Dél-Amerika és Afrika déli csúcsától körülbelül egyenlő távolságban az Atlanti óceánon. Afrika nyugati partjainál hajózott a Georgíj Dobrovolszkíj Kozmonauta, Gibraltárnál pedig a zászlóshajó, a Jurij Gagarin Kozmonauta. Tőlük vette át az űrrepülőket a Krímben települt hatalmas Jevpatorija nevű antenna komplexum. Tbiliszi, Dzsuszali, Kolpasevo következett. Keleten Ulan Ule, Usszurijszk, majd Kamcsatkán Letopavlovszk biztosította az összeköttetést, végül Japántól is jócskán keletre a Csazsma hajó zárta a sort. A magas fokú szervezettség lenyűgözött minket, szabadidőnkben Gyuró Imre barátommal azzal "szórakoztunk", hogy sorra hívtuk a pultunkról a követő állomásokat, hogy meggyőződjünk harckészültségük fokáról, és érdeklődéssel böngésztük, hogy ki beteg? vagy ki van eltávozáson? és még azt is megtudhattuk, hogy mit kapnak a matrózok vacsorára. Amikor összeköttetésben voltunk az űrhajósokkal - ahogy akkor mondtuk, a láthatósági zónán belül voltak - akkor ezek a földi követőállomások biztosították a kommunikációt. "Orion" volt a hívójelük. Egy fölkörüli keringés idejéből a körülményektől függően 25-35 perc összeköttetés állt a rendelkezésünkre. Szenánsznak hívták az összeköttetés alatti időt, a szeánsz elején az ügyeletes repülés vezető "Orioni-Orioni hogy hallotok engem?" - szöveggel hívta meg az űrhajósainkat, és a szeánsz végén is közölte velük, hogy az adás azonnal megszakad, és hány óra hány perckor fog ismét helyreállni.

A magyar humor kivirágzott az űrrepülés alatt. A tévéseink kitalálták, hogy ha az űrhajósok Orionok, akkor ők Videotonok lesznek. Orionok-Videotonok, ez viccesen hangzott. (Az unokáimnak mondom, hogy annak idején mindkét név - Orion tv, Videoton tv - híres magyar gyártású televíziókészülékek márkaneve volt). De más turpisságot is elkövettek. "Például Berci az űrből köszöntötte pápai bajtársait a repülőtéren. De hogy meg ne tudja a NATO, hogy Pápán repülőtér van, mert ebből biztos megtudná, ezért ezt a repülőteret konzekvensen Máma repülőtérnek hívtuk. Pápa helyett Máma, és akkor az ellenség úgy maradt megtévesztett állapotában, ahogy eredetileg is volt." - emlékezett vissza erre később Farkas József a többször idézett, bőhumorú, kitűnő tv riporterünk.

Mit csinál az űrhajós, amikor repül?

Éjjel 1 óra 49 perckor a negyedik fordulat következett, és az űrhajósoknak a "kétimpulzusú távoli közelítési manőver"-hez, adatokat kellett betáplálni a rendszerbe. Az ötödik fordulat alatt csomagolták be a szkafandereiket, és kezdték a kesztyűiket megszárítani. Hajnali 4 óra 44 perckor vacsoráztak. Ezután orvosi kontroll vizsgálatok következtek, majd hozzákezdtek a jelentésük elkészítéséhez. A hetedik fordulatban parancsot kaptak az alvásra, és május 27-én 16 óra 30 percig a szerencsésen eltelt munkanap fáradalmait pihenték ki, erőt kellett gyűjteniük az egyik legnehezebb és legrizikósabb feladat a közelítés és a dokkolás végrehajtására.

Május 27-én, a 14. fordulat kezdetén 16 óra 47 perckor ébresztették az űrhajósokat. Gyorsan peregtek az események: tisztálkodás, reggeli, rendszerellenőrzés, orvosi kontroll, programismertetés, és már ki is kerültek a láthatósági zónából. A következő fordulatig már a dokkolásra készültek, 18 óra 45 perckor ebédeltek, majd ismét felvették a szkafandereiket. Dobrovolszkíj, Volkov és Pacájev tragikus kihermetizációs halála óta szabály volt, hogy a veszélyes manővereket csak a túlélést biztosító szkafanderben volt szabad elvégezni. A 16-17. fordulat alatt adatokat tápláltak be, és végrehajtották a "kétimpulzusú távoli közelítési manőver"-t. Ez mindig izgalmas. Működik-e a hajtómű? A bolgároké nem működött, a mienké szerencsére igen. 21 óra 16 perckor az űrhajónk megkezdte a távoli közelítést a Szaljut-6 - Szojuz-35 űrkomplexumhoz, majd ismét rendszerellenőrzés következett. A 18. fordulatban, este 22 óra 50 perckor aztán sikerült a közeli megközelítés és a dokkolás az űrállomás műszeregysége oldalán. A jó "öreg" űrállomás ekkor már a 15 310. keringését végezte. A közeli közelítésről és a dokkolásról tv közvetítés készült, amit később sugároztak is. Űrhajósaink levehették és kiszáríthatták a szkafandereiket. Ellenőrizték az összekapcsolt részek hermetikusságát, és 0 óra 43 perckor ismét rendszerellenőrzést végeztek. Az űrhajó 20. (az űrállomás pedig a 15 312.) fordulatában kiegyenlítették a légnyomást az űrhajó és az űrállomás között, kinyitották az ajtót. Megérkeztek. Éjjel 2 óra 16 perckor.

A fényképet 1980. május 27-én készítettem az irányítópultunk monitorjáról. A felvételen a dokkolás pillanatai láthatók. A kép alján a bekeretezett részek az összekapcsolódás fázisait jelezték, a körök a földi követőállomásokat, a szinusz hullám pedig a keringő űrállomás földi vetületét mutatta.

A fénykép a nagyterem információs tablójáról készült 1980. június 1-én, vasárnap délután. A bal oldali tabló mutatta, hogy ebben az időben a fedélzeten a "Refrakcija" nevű kísérlet zajlott. Olvasható volt, hogy a "Kaszkád" stabilizációval azonos helyzetben tartották az űrkomplexumot. A Napkorong deformációját fényképezték, és látták, amint a Föld légköre ovális formává változtatta a kerek napkorongot. Megállapították, hogyan lehet következtetni a légkör fizikai változásaira a ebből a deformációból. A kép tetején látható volt, hogy a Szaljut-6 Szojuz-35 Szojuz 36 űrkomplexum jócskán túl volt a 15 ezredik fordulatán, a mi űrhajónk pedig 93. körét repülte. A láthatósági zóna vége 18 óra 55 percre volt várható, a következő zónáig pedig még 49 percet kellett várni. Eurázsia térképén a körök a bekapcsolt követőállomások hatósugarát jelezték. Az összeköttetést a felvétel idején Kamcsatkán Letopavlovszk biztosította. A szinusz görbén csücsülő fehér űrhajó-jel a keringésnek megfelelően, valós időben kúszott át a követőállomások felett. Látható volt, amint kikerült a láthatósági zónából, ezután a jel a tabló bal oldalán, a folyamatos sinus hullámon tűnt fel, elrepült Dél-Amerika csúcsánál, majd Afrika felett és megérkezett Ázsiába, aztán folytatta útját a Csendes óceán felett, és így tovább.

És ekkor még egyszer megtörtént a "köszönöm, tudom" effektus. Megint csak Farkas Józseffel történtek meg a "fontos" dolgok, aki a startnál Bajkonurban, és a leszállásnál Dzsekaszgánnál kapott feladatot, így Moszkvában "tétlenségre" volt kárhoztatva. "Üldögéltem abban a szobában, ahol nyomógombos készülék működött Budapesttel, a forró drót. Természetesen a dokkolást se látták Pesten, én meg láttam, mert ott ültem. És amikor közeledtek, és már ott voltak, egy méterre a kettő gép egymástól, akkor fölhívtam Pestet, hogy van ott valaki? Beleszólt Megyeri Karcsi, a politikai főszerkesztő. Hát mondom most úgy néz ki, hogy összekapcsolódnak. Na, és mit látsz? Azt látom hogy közelednek, meg ez van, meg az van, érd be ennyivel, megvan! összekapcsolódtak! Jaj de jó - mondták odahaza, és Megyeri hívta Kádárt. Az ember ilyenkor jól informált televíziós, és mondja: - Kádár elvtárs! megtörtént az összekapcsolódás! Köszönöm, tudom! - volt a válasz, úgy látszik ő egy másik tévén látta."

A pulton, a bal oldali kommunikációs panelen lévő gombok lenyomásával, illetőleg tárcsázással elképesztő mennyiségű információ közül lehetett válogatni. A következő panel - már abban az időben is - a nagyfelbontású (HD minőségű) kép továbbítására, és fogadására volt alkalmas. A következő monitorra a CUP-ba bejövő űrbéli videókat, a jobboldalin pedig az űrbe sugárzott képet lehetett látni. Ezután ismét egy HD monitor következett, majd a sort a kommunikációs panel zárta le.

Mindenesetre a dokkolásról felvételek készültek, amiről később televíziós közvetítés is volt, az űrhajósok nyilatkoztak, az interjúk után pakoltak, konzerválták az űrhajójukat, és végre hajnali fél 4 tájban egy kicsit oldódhatott a feszültség is, és ekkor már elengedhették magukat. Mi is azt tettük.

A fényképet egy űrhajós szeánsz alkalmával készítettem a pultunkról. Balról a HD monitor, majd a bejövő kép az űrállomás fedélzetéről, ezután a kimenő kép Magyari Bélával, a repülésirányítóval, és Vlagyimír Dzsanibekovval, végül megint egy HD monitor szöveges információkkal.

A felszállás és az összekapcsolódás alatt nem lehetett pihenni, ellazulni, ezek a műveletek folyamatos, feszített figyelmet igényelnek. Fent, az űrállomáson már több időnk volt, bár ott is csak 4-5 órákat aludtunk, de akkor tudtunk először belefeledkezni a világűrbe: az egyik oldalon ott volt a Föld, ami egészen hihetetlenül gyönyörű látványt nyújt, a másik oldalon pedig az a végtelen mindenség, ami szintén teljesen más fentről nézve.- mondta az űrrepülés 28. évfordulóján a Honvédelemnek adott interjújában Farkas Bertalan.