A magyar űrrepülés története

V. rész

Az Interkozmosz űrrepülések idején csak kevesen fordítottak figyelmet arra, hogy a Szojuz-33, és a Szojuz-36 űrhajó parancsnoka nem katona, hanem az Enyergija vállalat kutató mérnöke volt. Sem előtte, sem utána, az Interkozmosz repülések történetében ez nem fordult többé elő.

Az űrrepülés történetének megírásakor is időről-időre vissza kell térni a forrásokhoz. Évekkel ezelőtt A. Zseleznyakov és A. Korjakov egy érdekes botrányról számolt be, amit akár figyelmen kívül is lehetne hagyni - mert ez végül is az űrrepülések történetének csak egy apró epizódját jelenti - mégis idéznünk kell, hiszen jól rávilágít a színfalak mögött zajló kíméletlen csatározásokra. Korábban Koroljov már szorgalmazta, hogy a konstruktőri irodák mérnökeiből kiválogatott űrhajósokat kellene küldeni az űrbe, hiszen ők ismerik legjobban az űrhajójukat. Ez 1964-ben sikerült is neki, mert V. Komarov parancsnoksága alatt a Voszhod-1 fedélzetén két civil is kijutott az űrbe. K. Feoktyisztov mérnök volt, B. Jegorov pedig orvos. 1976-ban V. Gluskónak, az Enyergija vállalat akkori főkonstruktőrének pedig már azt is sikerült megvalósítani, hogy az első Interkozmosz legénység összeállításakor két űrhajó parancsnoka is polgári alkalmazott legyen. Az igaz, hogy ők nem egyszerű mérnökök voltak, hanem világszerte ismert mérnök-űrhajósok, akik már két űrrepülést is a magukénak tudhattak. Kinevezésükben fontos szerepet játszhatott az is, hogy mindketten tagjai lehettek a szovjet-amerikai űrrepülési programnak, vagyis már tapasztalattal rendelkeztek a nemzetközi együttműködésben. 1977-ben az első Interkozmosz repüléseknél a civil Ny. Rukavisnyikov a csehszlovák O. Pelcakkal, V. Kubaszov pedig a lengyel Z. Jankovszkijjal még tartalékként készültek a repülésre, hamarosan azonban már a repülő személyzet parancsnokai lehettek. Az első számú személyzet parancsnoka még katona volt, A. Gubarjevet a csehszlovák V. Remek, P. Klimukot pedig a lengyel M. Hermasevszkíj parancsnokának nevezték ki.

Ahogyan arra korábban már utaltunk, éles verseny alakult ki a repülés jogáért, ami ebben a helyzetben nemcsak a legénységek között folyt, hanem az Enyergija vállalat és az Űrhajós Kiképző Központ szervezetei, valamint főhatóságaik, nevezetesen az Általános Gépipari Minisztérium és a Honvédelmi Minisztérium között is. Mindkét fél igyekezett eldönteni a régi vitát arról, hogy melyik a legmegfelelőbb képzettség az űrhajósok számára.

- Az űrhajó vezetése szinte semmiben nem hasonlít egy repülőgép vezetéséhez, akkor tehát miért kellene a pilótákhoz ragaszkodni? - érveltek az Enyergija lobbistái.

A katonák azon az állásponton voltak, hogy csak ők képesek biztosítani az űrhajósok biztonságát és a küldetés teljesítését. A civilek pedig nap, mint nap igyekeztek bebizonyítani, hogy egyáltalán nem rosszabbak a katonai pilótáknál, és ugyanolyan jól képesek vezetni az űrhajót. És ekkor tört ki a botrány.

1978. február 13-án a nemzetközi legénység egész napos, úgynevezett komplex ellenőrző vizsgán vett részt az Űrhajós Kiképző Központban. A Gubarjev-Remek páros számára ez volt az utolsó, sok tekintetben döntő vizsga az alapszemélyzet kijelölése előtt. A. Korjakov szerint már az is gyanús volt, hogy erre az alkalomra szélsőségesen nagy számú vizsgabizottság alakult. Az űrhajósok és a vizsgabizottság egy része a csillagvárosi űrhajó szimulátorban és vezérlő pultjainál foglalt helyet. A vizsgáztatásban rajtuk kívül az Űrrepülés Irányító Központ munkatársai is részt vettek. A különféle rendszerek és alrendszerek szakértőcsoportjai pedig a legkülönfélébb szobákban, és munkahelyeken figyelték az eseményeket. Az egyes munkahelyek különféle rádió csatornákon voltak egymással és az űrhajósokkal összeköttetésben.

A vizsgabizottság elnöke az egyik legismertebb űrhajós A. Leonov volt. A vizsga reggel kezdődött és minden különösebb esemény nélkül zajlott egész nap. Vészhelyzeteket dolgoztak ki jó előre, ezeket egy forgatókönyvben rögzítették, és az egész napos vizsga során azokat - órára és percre kidolgozott terv szerint - fedélzeti rádión közölték az űrhajósokkal, vagy "bejátszották" a fedélzeti műszereikre. Azt vizsgálták, hogy egy egész napos repülés során a legénység hogyan reagál a különleges esetekre. Az űrhajósok természetesen nem tudhatták, hogy mikor milyen különleges helyzet fog előállni. Ezen a vizsgán mégis előre megtudták. A Repülés Irányító Központból előre "feladták a fedélzetre", vagyis figyelmeztették őket, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy ne érje váratlanul őket. Mivel ekkor "véletlenül" rossz állásban volt a rádiócsatornákat elosztó kapcsoló, a meg nem engedett akcióról a teljes vizsgabizottság - közel száz szakember - azonnal értesült. Eszerint a katonákat sikerült lépre csalni.

Az Enyergija szakemberei gyorsan (és felháborodva) jegyzőkönyvezték az esetet: "Jeliszejev elvtárs részére, repülés vezetőnek. 1978. 02. 12. Memorandum. A Gagarin Űrhajós Kiképző Központ 7K-M trenazsor helységeinek 258. szobájában tartózkodva, mi az Enyergija munkatársai, J. Sz. Karpov részlegvezető, V. K. Sevjelev szektorvezető, A. G. Palcjev szektorvezető, J. A. Baskin, L. a. Zvorikin, A. A. Gubarjev és V. Remek komplex vizsgája során a 258-as szoba rádióján keresztül az alábbi közleményt hallottuk: <...a továbbiakban... fel fogjuk adni: peroxid a biztonsági szelepen...>. Ezt a feladatot az Enyergija szakemberei dolgozták ki, és cserélték ki a korábbival, amit csak 14 óra 30-kor kellett volna feladni. A 258-as szoba kommunikációs vonala az operátor vonalába lett bekapcsolva az instruktor főpultján keresztül. Aláírások".

A botrány nyilvánvaló volt. A vizsgabizottság tagjai zavartnak tűntek, számukra az esemény váratlan és kellemetlen volt. A. Leonov határozottan és diplomatikusan járt el. A vizsgát nem szakította meg, terv szerint folytatták a végéig, azonban már nem tudta megakadályozni, hogy a provokáció eloszlassa a legénység addigi tevékenységéről kialakult jó véleményt. Az esetnek konkrét következménye nem volt, mert a Szojuz-28 fedélzetén az űrbe végül is a Gubarjev-Remek páros alkotta katonai személyzet repült.

Más szemszögből nézve az eset mégis elérte a célját. Létrejött egy "helyzet", ami arra utalt, hogy jótékony lelkek meg nem engedhető módon segítettek a katonáknak a civilek által kidolgozott vészhelyzet elhárításában. Nem tudjuk, hogy a legénység képes lett volna-e segítség nélkül is elhárítani a vészhelyzetet. Nyilván igen. Azt sem tudhatjuk, hogy a rádiókapcsoló véletlenül volt-e rossz állásban. Felmerülhet, hogy nem véletlenül, mert a gyanú szerint ez valójában egy tudatos kompromittálás volt a civilek részéről. Lábra kaphatott a mendemonda, miszerint a katonák csak földi segítséggel tudják a vészhelyzetet elhárítani, vagyis az Enyergija szakembereit kell repültetni. Azt sem tudjuk, vajon a Központi Bizottság végül is ennek alapján engedélyezte-e később a civil űrhajó-parancsnokok kinevezését, vagy sem. Mindenesetre tény, hogy Ny. Rukavisnyikov és V. Kubaszov űrhajó-parancsnoki kinevezése elől az akadályok elhárultak. A. Zseleznyakov szerint ha az Enyergija szakemberei nem nyújtottak volna a kellő pillanatban valamilyen anyagot arra vonatkozóan, hogy kételyt támasszanak a katonákkal szemben a Központi Bizottságnál - ahol eldőltek a dolgok - akkor másként jelölik ki a bolgár és a magyar repülő legénységeket is. Tény, hogy a bolgár és a magyar űrrepülés parancsnoka ezek után az "enyergijás" Ny. Rukavisnyikov illetőleg V. Kubaszov lett.

Ebben az időben a Minisztertanács egyik titkos határozatában úgy intézkedett, hogy az ország közvéleménye anélkül értesüljön a magyar űrhajós jelöltekről, hogy neveket említenének.

A honvédelmi miniszter feladata volt, hogy a két űrhajósról "megfelelő archív és propagandaanyag készüljön, amely az űrutazáskor felhasználásra kerülhet az ország lakosainak tájékoztatására." Ennek megfelelően olyan filmfelvételek, és riportok készültek, amelyeket majd később, az űrrepülés idején szándékoztak felhasználni. Vértessy Sándor így emlékezett vissza az űrhajósokra:

„1978. március 14-én délben szorítottunk kezet először kezet. Kecskemétre vártuk őket – a kiválasztott kettőt. A Repülőorvosi Vizsgáló és Kutatóintézet halljában állítottuk fel kameráinkat, hogy „belépőjüket” megörökítsük. Amint megérkeztek a felvevőgépünk elromlott. A legelső találkozásból csak az első benyomások és a mosolygós kézfogások emléke maradt. Magyari Béla mokány termetű, kerek kun koponyájából villog elő az élénk, sötét szempár. Farkas Bertalan karcsúbb, magasabb is, amolyan városias eleganciával lépkedő.”

1978. március végén érkeztek a magyarok Csillagvárosba, ahol két szép és jó lakást kaptak. Egy toronyház tizenharmadik emeletén laktak a 12/a és 12/b számú háromszobás lakásokban. Innen gyönyörű kilátás nyílott a városka nyáron csupa zöld gondozott parkjaira és sétányaira, télen pedig a fehérbe öltözött Csillagváros ezernyi esti fényére.

A repülőcsapatoknál zajló mozgalmas élet, és a katonai repülések mással nem helyettesíthető élménye után Farkaséknak szokatlan volt újra beülni az iskolapadba, és elméleti kérdésekkel foglalkozni, órákra járni. A Csillagvárosban egy hét – hét munkanapból állt. Tizenkét óránál nemigen volt rövidebb munkanap, és amikor hazamentek, otthon is még tanulniuk kellett. Szombat és vasárnap is hivatalos munkanapnak számított, igaz ezeken a napokon „csak” délután négy óráig tartottak az órák. Voltak gyakorlati foglalkozásaik is, repültek MíG-21-esen és a TU-104-es súlytalansági repülőgépen is, ugrottak ejtőernyővel, és túlélési gyakorlatokat végeztek.

- A legnehezebb számunkra talán a rengeteg speciális rövidítés volt – emlékezett vissza Farkas Bertalan.

- Egyik nap reggeli után, sétáltunk Bélával a tanterembe, és a folyosón találkoztunk egy „civilruhás” űrhajóssal. Nem gondoltam, hogy néhány hónappal később ő lesz a parancsnokom. Bemutatkozás után „bemelegítésként” megkérdezte: mit értünk azalatt a kifejezés alatt, hogy terminátor. – néztünk egymásra…”

1978. december 16-án kihirdették az űrhajósoknak, hogy ki kivel fog repülni, és ezután már a szimulátor kiképzések is elkezdődhettek.

- Sokat gyakoroltunk. Minden időt kihasználtunk arra, hogy bent ülhessünk az űrhajóban, vagy a szimulátorban. Néha Bélával együtt kísérleteztünk, ilyenkor a parancsnoki és a fedélzetmérnöki teendőket felváltva próbálgattuk. – írta Farkas Bertalan visszaemlékezésében.

A Farkas - Magyari páros a Csillagvárosban kapta meg vállapjára a harmadik csillagot, és már századosként találkozott az előírt riportok elkészítésére - a nem éppen a legmegfelelőbb pillanatban - érkező tévésekkel.

-Rengeteg segítséget kapunk a veterán űrhajósoktól. És ezekben a napokban nagyon sok függ attól, hogyan vizsgázunk az Állami Bizottság előtt. Most dől el, hogy egyáltalán az űrhajó közelébe kerülünk-e… Kértünk, hogy bármikor gyertek, csak vizsgák előtt ne!... Holnap után vizsgázunk…-mondta nekik Farkas Bertalan.

-Bertalan és Valerij bebújik a Szojuz űrhajó orbitális fülkéjébe. – Leereszkednek a parancsnoki kabinba. Rájuk zárják a kerek ajtót. Elhelyezkednek a testhez formált üléseken. Képük megjelenik a gyakorlat vezérlőpultjának monitorjain. A „trenyirovka” órák hosszat tart. – hangzott el akkoriban Vértessy Sándor előre felvett riportjában.

Bár a bolgár és a magyar űrpáros is jól felkészült az űrrepülésre, mégsem jutott fel 1979-ben a Szaljut-6 űrállomásra. A bolgár űrrepülés kudarcba fulladt, és emiatt a magyarokét is elhalasztották, így Farkas Bertalan és Magyari Béla is - akkor még inkognitóban - hazajöhetett Magyarországra.

1979. május 15-én nagyjából a magyar űrrepülés eredetileg tervezett időpontjában „Űrhajósnak alkalmas! Látogatás a Repülőorvosi Vizsgáló és Kutató Intézetben” című rádióműsort adták a Kossuth rádióban. A szerkesztő-műsorvezető Eke Károly volt. A következő héten, május 22-én pedig az elmaradt magyar űrrepülés helyett a tv-ben (Az Onedin család című angol tévéfilmsorozat után) "Ember a világűrben" című stúdióbeszélgetés "ment". "Milyen módszerekkel állapítják meg az orvosszakértők, hogy valaki alkalmas-e az űrutazás során jelentkező megpróbáltatások elviselésére? Milyen felkészítésen át jut el az űrhajós a felbocsátásig? Mi vár rá az űrutazás és a visszatérés során? Erről tájékoztatnak a műsor orvos szakértői, a képernyőn eddig nem látott filmfelvételek segítségével."- olvashattuk a korabeli Rádió Televízió Újságban. A műsorvezető Vértessy Sándor, a felelős szerkesztő Domján Dénes, a szerkesztő Szüle Dénes, a rendező pedig ifj. Kollányi Ágoston volt. Nevüket érdemes felidézni, hiszen - a titkos megszorítások, és az akkori megnevezés szerinti "embargós" hírek között bukdácsolva, sokszor a humor fegyverét is felhasználva - a magyar űrrepülésről később is ők tudósítottak, és nem is rosszul.

-Hogy ennek az űrrepülésnek mi a jelentősége? Ezzel a hetedik ország is belép a világűr meghódításában résztvevők sorába… a Magyar Népköztársaságnak is meglesz az első világűrt megjárt polgára, ahogy mi mondjuk, az első „magyar Jurij Gagarin”… - mondta akkoriban A. Leonov űrhajós a magyar tv-nek adott interjújában.

Más érdekes dokumentum is fennmaradt ebből az időből. Az MTI fotósa egy ritka pillanatot örökíthetett meg az 1979-es augusztus huszadikai vízi és légi parádén, a Parlament előtti lépcsőkön felállított dísztribünről készített felvételén. Sokan találgatták, kik lehetnek azok a fiatalemberek, akik feleségeik társaságában a honvédelmi miniszter vendégeként vehettek részt az ünnepségen. Nem tudhatták, hogy ők a magyar űrhajósok.

A. Leonov az űrrepülés előtt egy hónappal újra interjút adott a magyar tv-nek. Ebben elmondta, hogy az űrhajósok parancsnokaként, milyen nagy figyelemmel kísérte a magyarokat.

-Tetszenek nekem. Tetszenek minden társunknak, mint akik ma már profik, tetszenek, mint pilóták, s tetszenek úgy általában, mint jó srácok, jó legények. – nyilatkozta. Úgy jellemezte őket, hogy aktívak, mozgékonyak, tiszta gondolkodásúak, fizikailag is kitűnőek, olyanok, akiknek a tiszta jellemében űrhajós társaik közül soha senki nem kételkedett. Magas intellektusú, nagyszerű embereknek írta le őket.

- Én egyszerűen azt mondom, hogy gratulálhatunk a magyar szakembereknek, akik ilyen jelölteket választottak ki. Mindketten készen állnak az űrrepülésre. S a mi nehéz feladatunk, hogy melyikükre bízzuk ezt a feladatot. Két nagyszerű közül egy nagyszerűt kiválasztani.

Nem könnyű feladat előtt állt akkor a magyar újságíró társadalom. Minden propagandaanyag és újság két változatban készült. Volt „magyaribélás”, és volt „farkasbercis” változat is. A szöveg mindkét változatban zömében azonos volt, többnyire csak a fényképeket kellett egy adott vezényszóra behelyettesíteni. Vagyis csak az utolsó pillanatban lehetett tudni, hogy ki repül, és ennek megfelelően lehetett csak a végleges „farkasbercis” változatot elkészíteni, illetőleg a „magyaribélás” változatot bezúzni. Persze a magyar újságírók igyekeztek a legkülönfélébb trükkökkel megüzenni itthoni kollégáiknak, hogy ki is ül az űrhajóban?

- Farkasordító hidegre ébredtünk Bajkonurban…- jelentkezett be például a Magyar Televízió riportere a májusvégi hőségben. Ha Farkas-ordító, akkor ebből itthon már tudták, hogy Farkas Bertalan ül az űrhajóban.

A rendkívüli kiadások sorában az egyik "Az MTI jelenti magyar űrhajós a világűrben" című kiadvány volt.

- Máig nem tudom, hogy mi indokolta ezt a rettentő titkolózást? - emlékezett vissza Tőrös István az akkori időkre.

- Volt egy lezárt borítékunk, amit csak egy adott jelre volt szabad felnyitnunk. Ebből tudtuk meg, hogy ki repül, és ez alapján tudtuk a két változatban is elkészült fényképek és riportok közül a megfelelőt kiválasztani.

Mindezektől függetlenül a kiválasztott magyar űrhajós szerencsésen kijutott a világűrbe. Jól működött a rakéta, bár ezt itthon az emberek csak egy órával később tudhatták meg. Ennyit késleltették a tv adást.

A Repülések Irányító Központban pedig hamarosan már a dokkolásra készültek.