Űrélettudományi kutatások kezdetei Magyarországon
I. rész

A közvélemény a magyar űrtevékenységet általában a magyar űrhajós űrrepülésére, illetőleg néhány kozmikus fizikai, kozmikus meteorológiai, űrtávközlési és erőforrás-kutatási teljesítményre korlátozhatta. Mindeddig nem kaphatott nyilvánosságot, hogy az űrélettani, a repülő- és űrorvosi tudományok terén olyan nemzetközileg is elismert széles körű alap-, illetve alkalmazott kutatások folytak Magyarországon, amelyek hozzájárultak az ember űrrepülésének előkészítéséhez, az űrrepülések kedvezőtlen élettani hatásainak megismeréséhez és a magyar űrhajós űrrepülésének tudományos megalapozásához. A repülő- és űrorvosi kutatások párhuzamosan folytak a nyílt és a titkos fórumokon.

A nagyhatalmak jaltai megállapodása alapján Magyarország a Szovjetunió oldalán vett részt az űrkutatásban, míg a háborúban nyugatra került, valamint a később nyugatra távozott magyar kutatók az Egyesült Államokban dolgoztak a világűr meghódításáért.

A hidegháború éveiben az ellenséges nagy hatalmak űrversenyében, a NATO és a Varsói Szerződés koalíciós hadseregei egyaránt titkos orvos-biológiai kutatásokat végeztek, emiatt tevékenységük a közvélemény számára csak az utóbbi években kaphatott nyilvánosságot. Amerikának is és a Szovjetuniónak is szüksége volt a megszállt, illetőleg a koalíciós országok tudományára, és fel is használta azokat.

A VSZ tagállamok egészségügyi szolgálatfőnökei időről-időre koordinációs értekezleteket tartottak. Itt vitatták meg és fogadták el ötéves tudományos munkaterveiket. A különböző szakágakat szekciókba sorolták: a IX. szekció volt a repülő- és űrorvosi szekció, a szocialista országok ennek keretein belül végezték űrélettani és orvosbiológiai kutatómunkájukat. 1957-től kezdve évente találkoztak (gyakran többször is), és beszámoltak tudományos kutatómunkájukról. Ezeket a találkozókat a hivatalos dokumentumok szerint hol kongresszusnak, konferenciának, vagy szimpoziumnak, hol pedig munkaértekezletnek nevezték. Minden évben más és más ország rendezte meg a találkozókat, így hét évente Magyarország is sorra került. Ezeken a konferenciákon tudományos referátumok, előadások, és poszter-bemutatók szerepeltek a programban. Az egyhetes munkaértekezlet záródokumentum elfogadásával végződött. Ez tartalmazta az elvégzett munkát és meghatározta a következő év feladatait. Minden tagállamnak joga volt kutatási témáját az úgynevezett témakatalógusba felvetetni, és bármelyik országot, vagy országokat fel is kérhette az együtt működésre, de a témához egy tagállam felkérés nélkül is csatlakozhatott. A javaslatot tevő tagállam lett a kutatási téma felelőse és koordinátora. A témakatalógus, és a munkatervek elfogadása után évente beszámolók készültek, a hároméves és ötéves munkatervek lezárása után pedig összefoglaló jelentés készült. A rendszer jól működött, lehetővé tette, hogy a kutatóorvosok témájukban széleskörű személyes ismeretségre tegyenek szert, és ez biztosította a gyors információ áramlást is, minden tagállam első kézből értesülhetett a legfrissebb tudományos eredményekről. A tagállamoknak érdeke volt mind témafelelősnek mind csatlakozónak lenni, mert ezek alapján módja nyílt a kétoldalú kapcsolatok felvételére is. A VSZ repülő- és űrorvosok rendszeresen látogatták egymás repülőorvosi intézeteit, a helyszínen tájékozódhattak a VSZ repülő-egészségügyi szolgálatainak felszereltségéről, szakmai színvonaláról, vizsgálati metodikájáról, és legújabb kísérleti eredményeiről.

A repülő- és űrorvosok körében kollegiális szellem uralkodott, a katonapolitikai szempontok nem voltak érzékelhetők. A szovjet szakemberek annak ellenére, hogy nagyságrendileg nagyobb szervezet képviselői voltak, nem éreztették hatalmi fölényüket, a szakmai eredményeiket megosztották, és elismerően vették a többi tagország tudományos sikereit. A Szovjetunió totális képviseletet valósított meg, minden témában, minden részletkérdésben saját szakembert, felelőst állított, míg a többi tagállam a szerényebb lehetőségei szerint csak az általa művelt tudományos témákban tudta szakembereit megnevezni. A kölcsönös érdek kifejeződését mutatta, hogy a munkatervek és a beszámolók mindig időben elkészültek, és kiosztásra kerültek, a tudományos szimpóziumokon elhangzott előadások, és poszterek azonnal hozzáférhetőek voltak, és fontos volt az is, hogy a munkaértekezleteket a magas szakmai színvonal jellemezte. A titkosítás némileg nehezítette a kutatók tevékenységét, illetőleg az információk áramlását, a VSZ katonai szervezetei azonban - mivel hozzá voltak szokva a titkos ügyvitelhez - eredményesen tudták segíteni a civil kutatóhelyek tevékenységét.

A magyar űrkutatás nyílt fórumaként először a Társadalom és Természettudományos Ismeretterjesztő Társulat (TTIT) Csillagászati és Matematikai Szakosztályának munkabizottságaként 1956. május 26-án alakult meg az Asztronautikai Bizottság (AB). Alapító tagjai között ott találjuk az ekkor már az űrkutatásban dolgozó repülő- és űrorvosokat is.

Az 1950-es években már folytak Magyarországon az űrrepülésben fontos – az izomszövetek működésével kapcsolatos – alapkísérletek a debreceni Élettani és Kórélettani Intézetben. Az Acta Physiologica közölte, illetőleg a Magyar Élettani Társaság szegedi, XXV. Vándorgyűlésén már elhangzottak az izmok működésével kapcsolatos magyar kísérletek. Emlékeztetünk Varga Emil, Kövér András, Kovács Tibor, Jókay István és Szilágyi Tibor a "Különböző típusú izmokból extrahált miozin preparátumok eldifferenciálása antigén tulajdonságaik alapján" című munkájára, valamint SzöörÁrpád, Kövér András, Kovács Tibor "Miozinkolineszteráz specifitásának vizsgálata" témájú kutatásaira. Szilágyi Tibor és Szöör Árpád munkacsoportjai később az Interkozmosz égisze alatt folyó kutatásokban szereztek nemzetközi hírnevet.

1959-ben a Magyar Élettani Társaság XXV. Szegedi Vándorgyűlésén Szöőr Árpád, Kövér András, Kovács Tibor, Varga Emil, Jókay István és Szilágyi Tibor a Debreceni Élettani és Kórélettani Intézetből izomkísérleteikről számoltak be

Ezekben az években a nagyhatalmak állatkísérletes űrrepüléseken tanulmányozták, hogy vajon képes-e az emberi szervezet az űrrepülés kedvezőtlen élettani hatásait elviselni? Túlélhető-e az űrutazás? Az Egyesült Államokban űrmajmok repültek először 1948-ban német V2-es rakétákon Új-Mexikóban. A Szovjetunióban pedig az űrkutyák kísérleti űrrepülései 1951 és 1960 között az úgynevezett geofizikai rakétákon (valójában harci rakéták fejrészében elhelyezett kapszulákban) zajlottak. A Debreceni Orvostudományi Egyetem (DOTE) izom-élettani kísérletei már a kezdet kezdetén hozzájárultak ezekhez az ember űrrepülését megalapozó kutatásokhoz.

Akkoriban a Központi Asztronautikai Szakosztály fogta össze a magyar űrélettudományi kutatásokat. Kezdettől fogva hármas funkciót látott el, a tudományos kutatás, és a népszerű tudományos felvilágosítás mellett az űrkutatás iránt érdeklődők szervezete is volt. 1959. december 10-én a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) Központ Asztronautikai Szakosztálya (Hungarian Astronautical Society) az alakuló ülésén Dr. Lukács Sándor repülőorvost az Orvosi Szekció elnökévé választotta, Dr. Halm Tibor repülőorvos pedig a vezetőség tagja lett. A repülőorvosok rendszeresen tartottak az űrkutatással kapcsolatos előadásokat, és publikáltak a Központi Asztronautikai Szakosztály, valamint az élettudományok különféle kiadványaiban.

Az 1960-as évektől kezdve a magyar orvostudomány kiemelkedő alakjai, akadémikusok, egyetemi tanárok a szegedi, pécsi, debreceni és budapesti orvostudományi egyetemekről, valamint az akadémiai intézetekből - felismerve az űrkutatás távlatait - eddigi tudományos kutatómunkájuk eredményeit felhasználva és folytatva, bekapcsolódtak az orvosbiológiai űrkutatásba.

Dr. Kesztyűs Lóránd akadémikus, a DOTE Kórélettani Intézetének igazgatója, az orvoskar dékánja, később az egyetem rektora, 1966-tól az Űrkutatási Kormánybizottság, 1967-től pedig az Űrkutatási Bizottság tagjaként tevékenykedett. Elsősorban immunológus, és patofiziológus volt, behatóan vizsgálta a központi, illetve a környéki idegrendszer és az immunitás viszonyának természetét, az izomfehérjék (aktin, miozin), és a nyálelválasztás immunológiai jelentőségét (antigenitását) és élettani szerepét. Az izomfehérjék vizsgálatával a magyar állatkísérletes űrkutatást alapozta meg. Követői a súlytalanság kedvezőtlen élettani hatásait vizsgáló izomsorvadásos (atrofiás) űrkísérletekkel az orvosbiológiai kutatások területén jelentős nemzetközi eredményeket értek el.

Dr. Pálos Ádám László akadémikus, az Orvostovábbképző Intézet (OTKI) I. számú belgyógyászati klinikájának tanszékvezető egyetemi tanára, az intézet tudományos igazgatóhelyettese, később tudományos rektor helyettese 1967-től vett részt az Asztronautikai Bizottság űrorvostani munkájában. Később a KASZ Űrorvosi és Űrbiológiai Munkabizottságának volt legendás alakja, számos rendezvényen vállalt aktív szerepet. Tudományos tevékenysége alapján a magyarországi hematológiai kutatások jelentős alakja volt, számottevő eredményeket ért el a véralvadás folyamatának feltárása, valamint a trombózis és az embólia kóroktana és belgyógyászati kezelése terén. A hypoxia és hyperoxia élettani folyamatokra kifejtett hatásának tanulmányozásával az űrélettani alapkutatásokban vett részt.

Dr. Vizi E. Szilveszter akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének (KOKI) főigazgatója, később a MTA elnöke a központi és perifériás idegrendszer ingerület-átvitelének kutatójaként szerzett nemzetközi hírnevet. Az Interkozmosz kutatásokban az oxigénéhség (hypoxia) hatását tanulmányozta az idegrendszer működésében alapvető szerepet játszó ingerület átviteli folyamatokra.

Dr. Lissák Kálmán akadémikus, a Pécsi Tudományegyetem Élettani Intézetének (POTE) tanszékvezető egyetemi tanára, Magyar Élettani Társaság (MÉT) főtitkára, majd elnöke a magasabb idegműködés és az idegi-hormonális (neuroendokrin) szabályozás élettanának világhírű kutatóprofesszora volt. Nemzetközileg is az elsők között mutatta ki az idegszövetekben az adrenalint, és felfedezett egy gátló hatású idegi faktort. A 60-as évektől vett részt a magyar űrkutatásban.

Dr. Gáti Tibor, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) Kórélettani Intézetének egyetemi tanára, később a Haynal Imre Egészségtudomány Egyetem (HIETE) kórélettani tanszékének igazgatója volt. A gasztroenterológia területén már az 50-es évek végétől publikálta tudományos tevékenységét. Kísérletes gyomorfekéllyel foglalkozó laboratóriumot és munkacsoportot alakított ki, mely szerves része volt a hazai kísérletes repülő- és űrorvostudományi kutatásoknak.

Dr. Obál Ferenc, a SZOTE Élettani Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára többek közt a fertőző betegségek kórélettanával, a bélboholyműködéssel és bélfelszívódással, a lép élettanával, az agyműködéssel és nyirokkeringéssel, a hőszabályozással és az alvással foglalkozott. A 70-es évektől vett részt az űrkutatásban.

Őt Dr. Benedek György tanszékvezető egyetemi tanár követte a SZOTE Élettani Intézetének igazgatójaként. Többek között a fájdalomcsillapítás idegélettani (neurofiziológiai) és gyógyszertani (farmakológiai) kérdéseivel, a látórendszer vizsgálatával, az érzékszervi (szenzoros) információ párhuzamos feldolgozásának mechanizmusával foglalkozott. Az Interkozmosz kutatásokban a bioritmus alvás-ébrenlét állapotban bekövetkező változásaira vonatkozó kutatásokat vezette.

Dr. Szilágyi Tibor, a DOTE Kórélettani Intézetének egyetemi tanára volt. Az űrkutatásban fontos szerepet játszó kísérleteivel kapcsolatos közleményei már az 50-es évektől kezdve kezdtek megjelenni, a véralvadásban és az izomműködésben fontos szerepet játszó fehérjék (fibrinogen, myosin és actin) antigén tulajdonságait tanulmányozta. Az űrrepülésen részt vett patkányok izmainak és csontjainak elváltozásait és a földi körülményekhez való újbóli alkalmazkodását (readaptatióját), valamint a csontritkulás (osteoporosis) gyógyszeres kezelését vizsgálta. Izomsorvadást hozott létre kísérleti állatokon különféle módszerekkel, és tanulmányozta, hogy milyen károsodások maradandók, és melyek azok, amelyek csak átmenetiek.

Dr. Guba Ferenc a SZOTE Biokémiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára, az orvoskar dékánja, később az egyetem tudományos rektorhelyettese, elévülhetetlen érdemeket szerzett az izombiokémiai kutatások területén. Kutatásainak jelentősebb eredménye a Guba-Straub oldat, valamint az izom citoszkeletális rendszerének addig ismeretlen fehérjéje, a fibrillin leírása volt. Nemzetközi izombiokémiai konferenciákat szervezett, az űrkutatással egy időben került érdeklődési körébe az izom sokféleségének (polimorfizmusának), alkalmazkodó képességének (adaptációjának), illetve szabályozásának tanulmányozása. Kísérleteiben az űrrepülésen részt vett kísérleti állatok izomszöveteit dolgozta fel és hasonlította össze a hasonló körülmények között tartott, de nem repült állatok izomszöveteivel. Az Interkozmosz orvosbiológiai munkacsoportjának aktív tagjaként számos nemzetközi kongresszuson tartott előadást, eredményei hozzájárultak a tartós űrrepülés kedvezőtlen élettani sajátosságainak megismeréséhez.

Dr. Dux László a SZOTE Egyetem Biokémiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára, az egyetem oktatási rektorhelyettese, 2012-ig felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár folytatta elődjének, Dr. Guba Ferencnek a magyar űrkutatásban vállalt munkáját. Az izom kálcium transzportáló rendszerének adaptációját vizsgálta, és a társintézetek közös izomdystrophia kutatási programját koordinálta.

Dr. Karmos György a MTA Pszichológiai kutatóintézetének igazgatója, később a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára világviszonylatban is elsők között kezdte el azokat a vizsgálatokat, melyekben az úgynevezett kiváltott potenciál technikát használta fel a motivációs és tanulási folyamatok elemzésére. Egyik úttörője volt hazánkban a számítástechnika elektrofiziológiai kutatások terén történő alkalmazásának. Állatkísérletes modelleket használt a érzékelési, észlelési (percepciós) folyamatok idegrendszeri mechanizmusainak feltárására. Kísérletekben modellezte, illetve elemezte az információfeldolgozás folyamatainak mechanizmusait. Űrkutatói tevékenységét az Interkozmosz orvosbiológiai szakbizottságában kezdte, rendszeres résztvevője, témafelelőse és előadója volt az Interkozmosz kongresszusoknak. Megalakulásától kezdve tagja a Magyar Űrkutatási Tudományos Tanácsnak.

Végül meg kell emlékeznünk a magyar tudomány három világhírű képviselőjéről, akik ugyan nem számítanak űrkutatónak, munkásságuk azonban az űrélettudományok tárgykörébe tartoznak.

Hőgyes Endre akadémikus, a kísérletes orvostudomány kiemelkedő alakja, bár Pasteur veszettség elleni védőoltásának módosításával vált híressé, nem kevésbé fontos a repülő- és űrorvostan szemszögéből a hallás és az egyensúlyszerv vizsgálata terén végzett úttörő munkássága sem. 1879-ben az A. G. Bell által megépített telefont halláserősség mérésére tudta felhasználni, és ezáltal megalkotta a világ első audiométerét. A hallásvizsgálatokra vonatkozó közleményei mellett a szemtekerezgésről (nystagmus), az akaratlan szemmozgások idegi mechanizmusáról, valamint a fokozott dobűri nyomásnál fellépő szédülésről írt közleményei a legfontosabbak. Az MTA kiadásában 1881–1885 között megjelent háromkötetes művében elsőként írta le az egyensúlyérzés reflexívét, s annak forgatásra, valamint elektromos ingerlésre bekövetkező reakcióját. Felfedezte, hogy a szemmozgató idegek pályái kapcsolatban állnak a belső fül egyensúlyozó szervéből, a félkörös ívjáratokból kiinduló idegpályákkal. Ezek a kutatások tették lehetővé, hogy megértsük az úgynevezett űr-mozgásbetegség patomechanizmusát, és ezeken a vizsgálatokon alapulnak az űrhajósok vesztibuláris kiválogatásának alapelvei is.

Bárány Róbert egyetemi tanár 1914-ben kapott orvos-élettani Nobel-díjat a belső fülben található vesztibuláris apparátus (egyensúlyszerv) élettanával és kórtanával kapcsolatos munkáiért. Feltalálta az úgynevezett Bárány-féle kalorikus reakciót. Megállapította, hogy hőingerléssel az ívjáratokban lévő lympha áramlása tájékozódási zavart, nystagmust, szédülést, és a tengeri betegséghez hasonló rosszullétet provokál. Megalkotta az egyensúlyozó szerv vizsgálatára szolgáló forgószéket. Az úgynevezett Bárány-féle forgószék, kisebb módosításokkal a mai napig a repülő- és űrorvostan alapvető vizsgálóeszköze maradt.

Békésy György akadémikus 1961-ben kapott orvos-élettani Nobel-díjat a belső fül csigájában létrejövő ingerületek fizikai mechanizmusának felfedezéséért. Bebizonyította, hogy a csigában a hang érzékelésekor nem állóhullámok alakulnak ki, hanem egy olyan nem lineáris hullám halad végig, amelynek az amplitúdója a frekvenciától függően a csiga más-más helyén éri el a maximumát, így ingerelve – a különböző frekvenciákra érzékeny – hangérzetet közvetítő idegsejteket. Munkássága fundamentális ismeretekkel gazdagította az űrélettudományokat. A Békésy-féle audiométer a klinikumban, illetőleg a repülő- és űrorvostanban ma is egyaránt használatos.

Aranysas 2014. február